18 éves sincs talán a japán lány, aki velem szemben ül. Kinézetre átlagos lánynak tűnik, de felhívom a figyelmet, hogy a japán hölgyek mindig adnak a külsőségekre, leginkább az alig látható, de hibátlan sminkelésre. Fekete erős szálú, hosszú haj, mely szokványos jellege őrületbe kergeti a szigetország lakóit és megpróbálnak mindenféle trükköt bevetni hajkoronájuk szokványostól eltérőre varázslásával. Nos ennek a lánynak láthatóan nincs lelki problémája ezzel és nem is kell legyen, mert egyrészt a frizurája is rendben áll (szinten minden hajszála mérnöki pontossággal elrendezve), másrészt itt nem sűrűn fut bele más japánba, mert nem az Opera környékén vagyunk, hanem az RER-en, Párizs külterületén.
Előkerül egy kis makeup készlet tükörrel. Először csak nézegeti magát, majd nekiáll halvány színekkel a szeme alatt erősítve kiemelni a szemét. Előkerül egy másik készlet is, de ez valószínűleg csak a nagyobb tükör miatt kell neki. Eljátszik egy darabig...
Vicces gondolatként szalad át az agyamon az, hogy mi lenne ha a most felszálló 60 év körüli japán hölgy ide ülne a lánnyal szembe (mellém). Ide ült. Mosolygok magamban. Lopva figyelem a viselkedésüket. A lány még mindig a tükörrel játszik, így nem veszi észre az idősebb hölgyet. Egy pár másodpercig az idősebb hölgy sem veszi észre, mert úgymond lelkileg még a városban van, és talán azon gondolkozik, hogy mit fog csinálni a vásárolt dolgaival. Aztán visszazökken a vonat kattogással teli hétköznapjaiba és ekkor észleli a szemben ülő lányt. Tapasztaltsága és talán még a régi neveléséből fakadó önmérséklete miatt abszolút nem látszik az arcán semmi - már ha egyáltalán esélyem lenne a lopott pillantásokkal észrevenni valamit, hisz nem akarok tolakodó lenni.
A lány még mindig nem figyel fel... na most. Az idős hölgy közben már egyszer gyorsan körülnézett, de a lány mozgására felfigyelve ő is odafordul. A szemeik találkoznak. A lány első körben csak mint átlagos utastársra tekint rá, de látom a változást és érzem, hogy egy picivel hosszabb ideig időznek el egymás tekintetében, mint ha egy átlagos találkozásról lenne szó.
Mit gondolhatnak egymásról? Nem akarok találgatni, de talán az egyikük eszébe jutott gyerekkora (talán itt Párizsban) és üdesége, míg a másiknak az, hogy szeretne ő is ilyen szép lenni nagymamakorában, mint a szemben ülő... persze ő nem tudja, hogy erre minden esélye megvan a genetikájának köszönhetően, így nagyon nem is kell erőlködnie.
Két nappal később hétvégén a japán ismerősömmel (Kyoko) japán ételt ettem pálcikával, miután megnéztük Ibn Battuta zarándoklatáról szóló filmet. Érdekes módon, ők tanultak a fél világot bejáró arab zarándokról és utazóról. Mi nem.
Az étel levesszerű volt. Szerencsére volt kanál is. Kyoko 10 perc alatt végzett, így kénytelen voltam türelmét kérni, hogy én is végezhessek. Megszenvedtem a 20-25 cm-es tésztával, melyet Kyoko engedélyével elvághattam - volna a pálcikákkal, ha sikerült volna. Nem ez volt az első próbám, és remélem nem is az utolsó. A leves egyébként némi zöldséget, valamint csirke és halhúst is tartalmazott. Nagyon ízletes volt. Arigato Kyoko san!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése