Megtöröm a csendet, de csak azért, hogy ideírjam: szorítok Gáborért és persze a hallgatóért is.
Eszterről tudom, hogy jobban van.
Gyógyulást kívánok és a mai horrorisztikus nap feledését!
Az ezelőtti blogbejegyzéseket (és még ez is) a korábbi blogomból emeltem át. Kezdődjék az új BLOGírás, új eseményekkel. Hajrá!
Szerencsére a pécsi tragédia a kollégáimra nézve végeredményben viszonylag jól végződött.
2009-11-26
2009-11-17
Vége
¡Hasta la vista!
Kicsit kemény heteim voltak. Nem, nem fizikailag. Sajnos elment a kedvem az írástól. Számos oka van ennek. Egyiket sem nevezem meg, mert még valaki személyesen venné és ez az amiből elegem van, hogy meg nem tett, de még gondolni sem gondolt cselekedeteim alapján ítéljen meg bárki is... ahelyett, hogy hirtelen ötletből fakadó ellenszenvének okára rákérdezzen... kiderítse valódiságát.
Józsi, te tényleg azt gondolod, hogy...? Te tényleg azt csináltad, hogy... ?
És erre az őszinte válaszom az lenne: Dehogy is! Eszem ágában sincs! Hogy KÉPZELED...?
Mindig ugyanazokba a kicsinyes emberi megnyilvánulásokba futok bele, akárhol és akárkivel is barátkozom. (Tisztelet a kivételnek! Szerencsére van egy-kettő.)
...és érzem most a gondolatokat, miszerint: Józsi, Te sem vagy tökéletes, sőt...
Igen, ez igaz.
Azonban a hetekig/hónapokig tartó barátságok VÉLT és EGYÁLTALÁN NEM VALÓS sérelmek alapján történő megváltozása, olykor befejeződése mindig visszarángat a valós életbe és újra és újra kénytelen vagyok rájönni, hogy emberek vagyunk, de még nagyobb gond, hogy nem kommunikálunk. Kiváltképp, ha sérelmeink vannak. Szeretjük sebeinket nyalogatni.
NEM, nincs köztetek olyan akire ez vonatkozik, mert ezt most elsősorban egy külföldi barát idézte elő.
NEM, nem szeretnék sajnálkozó leveleket kapni. Aki kedvel/szeret, vagy tiszteli emberi voltomat, az marad az ezelőtti stílusánál.
NEM, nincs miért aggódni, mert mindig is tudtam kezelni az ilyen helyzeteket.
NEM, tényleg nem írok ide többet. Aki akar megkeres...
Kicsit kemény heteim voltak. Nem, nem fizikailag. Sajnos elment a kedvem az írástól. Számos oka van ennek. Egyiket sem nevezem meg, mert még valaki személyesen venné és ez az amiből elegem van, hogy meg nem tett, de még gondolni sem gondolt cselekedeteim alapján ítéljen meg bárki is... ahelyett, hogy hirtelen ötletből fakadó ellenszenvének okára rákérdezzen... kiderítse valódiságát.
Józsi, te tényleg azt gondolod, hogy...? Te tényleg azt csináltad, hogy... ?
És erre az őszinte válaszom az lenne: Dehogy is! Eszem ágában sincs! Hogy KÉPZELED...?
Mindig ugyanazokba a kicsinyes emberi megnyilvánulásokba futok bele, akárhol és akárkivel is barátkozom. (Tisztelet a kivételnek! Szerencsére van egy-kettő.)
...és érzem most a gondolatokat, miszerint: Józsi, Te sem vagy tökéletes, sőt...
Igen, ez igaz.
Azonban a hetekig/hónapokig tartó barátságok VÉLT és EGYÁLTALÁN NEM VALÓS sérelmek alapján történő megváltozása, olykor befejeződése mindig visszarángat a valós életbe és újra és újra kénytelen vagyok rájönni, hogy emberek vagyunk, de még nagyobb gond, hogy nem kommunikálunk. Kiváltképp, ha sérelmeink vannak. Szeretjük sebeinket nyalogatni.
NEM, nincs köztetek olyan akire ez vonatkozik, mert ezt most elsősorban egy külföldi barát idézte elő.
NEM, nem szeretnék sajnálkozó leveleket kapni. Aki kedvel/szeret, vagy tiszteli emberi voltomat, az marad az ezelőtti stílusánál.
NEM, nincs miért aggódni, mert mindig is tudtam kezelni az ilyen helyzeteket.
NEM, tényleg nem írok ide többet. Aki akar megkeres...
2009-11-13
Péntek 13
Ezzel a hét nagyrésze letudva. A nap nem indult szerencsésen, mert a hivatalosan tegnapelőtt befejezett sztrájk még ma is tartott, de utána simán ment minden.
Ma megjavították a műszert, amit használtam és még többet kellett volna, ha rendesen működött volna. Így a jövő héttől kevés szabadidőm lesz.
Találtam egy dísznövényt az utcán a héten. A villamos sínek között feküdt és megsajnáltam. Persze az is átvillant a fejemen, hogy mennyire jól fog kinézni nálam. Nem volt cserepe, így biztosan nem kellett volna másnak és hideg is volt, nem akartam hogy tönkremenjen. Öntözgetem, de még nem látszik rajta a túlélés öröme. :) - sajnos nem sikerült életet lehelni bele (2009. dec.)
Befejeztem a kapott könyvet: Csernus: A férfi. A pozitív szándékot értékeltem az ajándékban, miszerint fejleszteni akar(t) az illető. Nem mintha a jövendőbelije lennék, csak baráti alapon. :)
A könyvben vannak hasznos gondolatok, de összességében nem sok olyan, amiről én ne tudnék, mint tipikus férfi jellemző, vagy ne ismertem volna fel magamon mint korlátozó és viselkedésmeghatározó tényező. Két dolog összefoglalásában azonban segített: bátrabban kellene ÉLNEM az életet...
és ezt itt abbahagyom, mint a Bibliaórai feleletet: "A 4 evangélista a következő 3 volt: Máté és Márk..."
Itt járt két kedves barátom a hetekben: Melcsi és Vivi(ék). Előbbitől engedélyt kértem feltüntetéséhez, utóbbitól meg elnézést, ha bánja szereplését. Mindkettőjük - valójában hármuk - feldobta napjaimat és igyekeztem segíteni nekik a párizsi tájékozódásban illetve látnivaló-témakeresésben. Remélem sikerült.
Most pedig folytatom azt a könyvet amit Beától kaptam és a hazai média számomra eddig egyik legmeghatározóbb, valamint legemberibb alkotásokat produkáló embere írta: Vámos Miklós. Mint mindig, kissé szomorkás, de mindig ott bújkál a reménysugár, illetve az élet szeretete és az abból áradó öröm. A Sánta kutyával kezdtem.
Ma megjavították a műszert, amit használtam és még többet kellett volna, ha rendesen működött volna. Így a jövő héttől kevés szabadidőm lesz.
Találtam egy dísznövényt az utcán a héten. A villamos sínek között feküdt és megsajnáltam. Persze az is átvillant a fejemen, hogy mennyire jól fog kinézni nálam. Nem volt cserepe, így biztosan nem kellett volna másnak és hideg is volt, nem akartam hogy tönkremenjen. Öntözgetem, de még nem látszik rajta a túlélés öröme. :) - sajnos nem sikerült életet lehelni bele (2009. dec.)
Befejeztem a kapott könyvet: Csernus: A férfi. A pozitív szándékot értékeltem az ajándékban, miszerint fejleszteni akar(t) az illető. Nem mintha a jövendőbelije lennék, csak baráti alapon. :)
A könyvben vannak hasznos gondolatok, de összességében nem sok olyan, amiről én ne tudnék, mint tipikus férfi jellemző, vagy ne ismertem volna fel magamon mint korlátozó és viselkedésmeghatározó tényező. Két dolog összefoglalásában azonban segített: bátrabban kellene ÉLNEM az életet...
és ezt itt abbahagyom, mint a Bibliaórai feleletet: "A 4 evangélista a következő 3 volt: Máté és Márk..."
Itt járt két kedves barátom a hetekben: Melcsi és Vivi(ék). Előbbitől engedélyt kértem feltüntetéséhez, utóbbitól meg elnézést, ha bánja szereplését. Mindkettőjük - valójában hármuk - feldobta napjaimat és igyekeztem segíteni nekik a párizsi tájékozódásban illetve látnivaló-témakeresésben. Remélem sikerült.
Most pedig folytatom azt a könyvet amit Beától kaptam és a hazai média számomra eddig egyik legmeghatározóbb, valamint legemberibb alkotásokat produkáló embere írta: Vámos Miklós. Mint mindig, kissé szomorkás, de mindig ott bújkál a reménysugár, illetve az élet szeretete és az abból áradó öröm. A Sánta kutyával kezdtem.
2009-11-10
Szerencse - két felvonásban
Alcím: No milk today...
Régóta nem iszom tejet, nem ezért adtam ezt a címet. Csak a dallammal és a szöveggel játszottam gondolatban és azt dúdoltam magamban: "No luck today..."
Életem során melyben 32 nyarat láttam már - igaz az egyiknek csak a farkincáját... hoppá, akkor 33! - sokszor fordult már elő, hogy valami nem úgy sült el, mint ahogy szerettem volna.
Kezdetben úgy gondoltam, hogy az Élet ilyen kegyetlen velem, de aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha nem teszünk a dolgokért, akkor könnyen megesik, hogy nem érjük el. Persze ilyenkor az ember azt beszéli be magának, hogy ő mindent megtett... Na nem erről akartam írni, hanem arról, hogy felismerve ezt a tényt és pozitivista ideológiával állva a világhoz, elvileg minden (ésszerű) cél elérhető...
De azért mégis vannak kivételek! Apró cseprő dolgokról van szó, de meg tudják keseríteni az ember napjait. Ma is történt velem néhány, amiről nem tehetek.
Pl. a takarítónő után nyitvamaradt szobaajtóm. Ennek lehet mondani, hogy én vagyok az oka, mert mióta beköltöztem tudom, hogy nem mindig záródik be az ajtó (elektromos zárrendszer). Szóval eddig nem szóltam, de most úgy éreztem, hogy ez figyelmeztető jel volt és szerencsére ma sztrájk van, így nem mentem dolgozni reggel. Tehát amikor visszaértem a boltból reggel, akkor nyitva találtam az ajtót. A biztonság kedvéért megkérdeztem a takarítónőt, hogy ő járt-e a szobában és szegény nagyon szégyenkezett a dolog miatt.
Á, nem untatok tovább senkit. Abbahagyom, mert rájöttem, hogy a sztorizgatásom panaszkodásnak tűnhet. Pedig csak azt akartam mondani, hogy értem az Élet mesterkedését, amivel a szürke hétköznapokat akarja feldobni és felhívni a figyelmet arra, hogy elkényelmesedek.
és két kisangyal sugallatára, ugyanez másképp:
Régóta nem iszom tejet, nem ezért adtam ezt a címet. Csak a dallammal és a szöveggel játszottam gondolatban és azt dúdoltam magamban: "Big luck today...". Nem iszom tejet, mert azon szerencsések közé tartozom, akik felismerték, hogy a tejnek nem örül a gyomruk. Ugyanígy vagyok a teával. Sikerült elég korán felismernem a tényt, hogy gyerekkoromban mindkettőből sokat ittam és a szervezetemnek ez nem tetszik. Örülök, hogy felismertem e tényeket.
Szerencsés életem során melyben 32 nyarat láttam már - igaz az egyiknek csak a farkincáját... hoppá, akkor 33! - sokszor fordult már elő, hogy a szerencse mellém pártolt.
Kezdetben úgy gondoltam, hogy az Élet kegyetlen velem, de aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha nem teszünk a dolgokért, akkor könnyen megesik, hogy nem érjük el. Persze ilyenkor az ember azt beszéli be magának, hogy ő mindent megtett... Na nem erről akartam írni, hanem arról, hogy felismerve ezt a tényt és pozitivista ideológiával állva a világhoz, elvileg minden (ésszerű) cél elérhető... és szinte mindig sikerülnek is a dolgok, amiket tervezek. Persze a racionális tervezés sokat számít!
De azért mégis vannak esetek, ahol a szerencse is kell! Apró cseprő dolgokról van szó, de meg tudják édesíteni az ember napjait. Ma is történt velem néhány, amit nem terveztem, így mindenképpen a szerencse rovására kell írnom.
Pl. a takarítónő után nyitvamaradt szobaajtóm. Ennek lehet mondani, hogy én vagyok az oka, mert mióta beköltöztem tudom, hogy nem mindig záródik be az ajtó (elektromos zárrendszer). Szóval eddig nem szóltam, de most úgy éreztem, hogy ez figyelmeztető jel volt és szerencsére ma sztrájk van, így nem mentem dolgozni reggel. Tehát amikor visszaértem a boltból, akkor nyitva találtam az ajtót. Szerencsére a folyosón volt még a takarítónő, akit megkérdeztem, hogy ő járt-e a szobában? Szegény nagyon szégyenkezett a dolog miatt, de öröm az ürömben, hogy épp egy-két perce volt csak ott és így nem volt senkinek ideje "körbenézni" nálam.
Á, nem untatok tovább senkit. Abbahagyom, mert rájöttem, hogy a sztorizgatásom dicsekvésnek tűnhet. Pedig csak azt akartam mondani, hogy értem az Élet mesterkedését, amivel a szürke hétköznapokat akarja feldobni és felhívni a figyelmet arra, hogy elkényelmesedek. Pedig ő mindent megtesz az érdekemben...
... most elgondolkodtam: lehet, hogy két kisördög volt és csak az életet akarják rózsaszínre festeni? Most már mindegy, így marad. (Ne vegyétek a szívetekre, csak a poén kedvéért írtam.)
Azóta kértem az ajtó zárjának megjavítását 2-szer is, de az eredmény az, hogy továbbra is be kell csapni az ajtót, ha biztosra akarok menni. Mintha mise történt volna... (akárcsak a papos viccben). (2010. jan.)
Régóta nem iszom tejet, nem ezért adtam ezt a címet. Csak a dallammal és a szöveggel játszottam gondolatban és azt dúdoltam magamban: "No luck today..."
Életem során melyben 32 nyarat láttam már - igaz az egyiknek csak a farkincáját... hoppá, akkor 33! - sokszor fordult már elő, hogy valami nem úgy sült el, mint ahogy szerettem volna.
Kezdetben úgy gondoltam, hogy az Élet ilyen kegyetlen velem, de aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha nem teszünk a dolgokért, akkor könnyen megesik, hogy nem érjük el. Persze ilyenkor az ember azt beszéli be magának, hogy ő mindent megtett... Na nem erről akartam írni, hanem arról, hogy felismerve ezt a tényt és pozitivista ideológiával állva a világhoz, elvileg minden (ésszerű) cél elérhető...
De azért mégis vannak kivételek! Apró cseprő dolgokról van szó, de meg tudják keseríteni az ember napjait. Ma is történt velem néhány, amiről nem tehetek.
Pl. a takarítónő után nyitvamaradt szobaajtóm. Ennek lehet mondani, hogy én vagyok az oka, mert mióta beköltöztem tudom, hogy nem mindig záródik be az ajtó (elektromos zárrendszer). Szóval eddig nem szóltam, de most úgy éreztem, hogy ez figyelmeztető jel volt és szerencsére ma sztrájk van, így nem mentem dolgozni reggel. Tehát amikor visszaértem a boltból reggel, akkor nyitva találtam az ajtót. A biztonság kedvéért megkérdeztem a takarítónőt, hogy ő járt-e a szobában és szegény nagyon szégyenkezett a dolog miatt.
Á, nem untatok tovább senkit. Abbahagyom, mert rájöttem, hogy a sztorizgatásom panaszkodásnak tűnhet. Pedig csak azt akartam mondani, hogy értem az Élet mesterkedését, amivel a szürke hétköznapokat akarja feldobni és felhívni a figyelmet arra, hogy elkényelmesedek.
és két kisangyal sugallatára, ugyanez másképp:
Régóta nem iszom tejet, nem ezért adtam ezt a címet. Csak a dallammal és a szöveggel játszottam gondolatban és azt dúdoltam magamban: "Big luck today...". Nem iszom tejet, mert azon szerencsések közé tartozom, akik felismerték, hogy a tejnek nem örül a gyomruk. Ugyanígy vagyok a teával. Sikerült elég korán felismernem a tényt, hogy gyerekkoromban mindkettőből sokat ittam és a szervezetemnek ez nem tetszik. Örülök, hogy felismertem e tényeket.
Szerencsés életem során melyben 32 nyarat láttam már - igaz az egyiknek csak a farkincáját... hoppá, akkor 33! - sokszor fordult már elő, hogy a szerencse mellém pártolt.
Kezdetben úgy gondoltam, hogy az Élet kegyetlen velem, de aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha nem teszünk a dolgokért, akkor könnyen megesik, hogy nem érjük el. Persze ilyenkor az ember azt beszéli be magának, hogy ő mindent megtett... Na nem erről akartam írni, hanem arról, hogy felismerve ezt a tényt és pozitivista ideológiával állva a világhoz, elvileg minden (ésszerű) cél elérhető... és szinte mindig sikerülnek is a dolgok, amiket tervezek. Persze a racionális tervezés sokat számít!
De azért mégis vannak esetek, ahol a szerencse is kell! Apró cseprő dolgokról van szó, de meg tudják édesíteni az ember napjait. Ma is történt velem néhány, amit nem terveztem, így mindenképpen a szerencse rovására kell írnom.
Pl. a takarítónő után nyitvamaradt szobaajtóm. Ennek lehet mondani, hogy én vagyok az oka, mert mióta beköltöztem tudom, hogy nem mindig záródik be az ajtó (elektromos zárrendszer). Szóval eddig nem szóltam, de most úgy éreztem, hogy ez figyelmeztető jel volt és szerencsére ma sztrájk van, így nem mentem dolgozni reggel. Tehát amikor visszaértem a boltból, akkor nyitva találtam az ajtót. Szerencsére a folyosón volt még a takarítónő, akit megkérdeztem, hogy ő járt-e a szobában? Szegény nagyon szégyenkezett a dolog miatt, de öröm az ürömben, hogy épp egy-két perce volt csak ott és így nem volt senkinek ideje "körbenézni" nálam.
Á, nem untatok tovább senkit. Abbahagyom, mert rájöttem, hogy a sztorizgatásom dicsekvésnek tűnhet. Pedig csak azt akartam mondani, hogy értem az Élet mesterkedését, amivel a szürke hétköznapokat akarja feldobni és felhívni a figyelmet arra, hogy elkényelmesedek. Pedig ő mindent megtesz az érdekemben...
... most elgondolkodtam: lehet, hogy két kisördög volt és csak az életet akarják rózsaszínre festeni? Most már mindegy, így marad. (Ne vegyétek a szívetekre, csak a poén kedvéért írtam.)
Azóta kértem az ajtó zárjának megjavítását 2-szer is, de az eredmény az, hogy továbbra is be kell csapni az ajtót, ha biztosra akarok menni. Mintha mise történt volna... (akárcsak a papos viccben). (2010. jan.)
2009-11-09
Hontalan világpolgár
Korrekcióra kényszerülnék az alábbiakban leírt témában a most megjelent hír miatt (Felháborodott Kertész Imre: meghamisították a szövegét), de nem teszem. Nem akarok kétszínűnek mutatkozni, illetve azért sem, mert a nagyrésze igaz annak amit írtam és méginkább azért mert szerintem elgondolkodtató. (Józsi, Nov. 9.)
Az eredeti szöveg:
-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-
Két Nobel díjas író önmeghatározásától "visszhangos" a sajtó:
Herta Müller (született Romániában, Németországba menekült 1987-ben). Nem találom az eredeti cikket, melyben az ő meghatározása van, miszerint ő nem román. Nobel díj 2009-ben.
És hogy mi se maradjunk ki a körből:
Kertész Imre (született Magyarországon, elköltözött Németországba 1990 után???, nem találom még a weboldalán sem az évszámot) Nobel díj 2002-ben. Bizony! Oly régen volt már!
Van bennük egy csomó közös. Ahol születtek, nem fogadták be őket, sőt üldözték. Kit a világháború eszméitől vezérelve, kit az Egységes Románia eszméi miatt. Egyik se jobb a másiknál.
Ahogy sokan vitatják, hogy ők megérdemelték - hiszen sok nemzetközileg ismertebb költő/író mesterkedik és mesterkedett a világban akkor és most -, úgy igyekszünk mi büszkék lenni rájuk.
Büszkék vagyunk? Büszkék lehetünk? Mármint MI magyarok/románok?
Ahogy az idei béke díjjal kapcsolatban erős politikai felhangja van a választásnak, úgy gondolom, hogy mindkét díjazott (és az elmúlt évben még kettőre mondják) politikai irányultsága, elnyomás-ellenessége és világjobbítási szándéka miatt kapta a díjat, Herta Müller esetében kiegészítve egy kis női egyenjogúságra való érdekkel, amit a bizottság igyekszik mostanában kimutatni. (Ettől függetlenül, nem vitatom az érdemet.)
Szóval Herta Müller nem vallja magát románnak. Megértem. És ezt kell lenyelje az országunk: Kertész Imre nem tartja magát magyarnak. Én ezt is megértem. 1
Szerintem amire egyedül "büszkék" lehetünk, hogy mi kényszerítettük őket olyan környezetbe, melyet aztán saját érdemeik és tehetségük szerint irodalmi művé kovácsoltak, ami aztán díja(ka)t kapott.
Szóval emberek: akit azzal kergetünk a fronton, hogy lelőjük, ha meghátrál... és így jut előre az ellenség sorain keresztül, majd mikor sokadik áldozatát szedve végülis elesik, akkor kijelenthetjük-e róla, hogy hősiesen halt halált értünk? Hősiesen? Értünk? Akarta-e???
Ennél csak egy fokkal jobb, hogy nem ölünk meg valakit, de elkergetjük az országból, vagy szellemileg és akár fizikailag is gyötrelmes környezetbe kényszerítjük, majd utána mikor híres lesz, akkor a fényében akarunk fürdeni? "A mi fiunk. Rólunk írt! Mi tettük híressé!"
Erre akarunk büszkék lenni?
Kért már országos szinten valaki bocsánatot tőle/ük?
Hontalan világpolgár. Mindkettő az. Azt hiszik, hogy Németország az otthonuk, de szerintem mindketten tudják, hogy sohase lesznek már igazán otthon sehol. Jól érezhetik magukat, de az igazi otthonukat elvették fizikailag és ideológiailag egyaránt. Elvették? Ne általánosítsak, mert akkor nincs benne a felelősség:
Elvettük! Ezt a gombócot nyeljük le ha bírjuk!
1 (Ez az amit újra kellene értékelnem az újonnan megjelenő cikk miatt, de emlékszem, hogy voltebből már vita anno 2002-ben, hogy ő akkor most magyar, vagy sem és úgy emlékszem nem jelentette ki, hogy az. Tehát akkor folytatom, ahol abbahagytam.)
Kedves barátom. Nem írom ide az iménti reakciódat, mert megharagudnál rám. Viszont itt válaszolok!
Egy pozitivista-idealista, ki racionalista.
Az eredeti szöveg:
-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-
Két Nobel díjas író önmeghatározásától "visszhangos" a sajtó:
Herta Müller (született Romániában, Németországba menekült 1987-ben). Nem találom az eredeti cikket, melyben az ő meghatározása van, miszerint ő nem román. Nobel díj 2009-ben.
És hogy mi se maradjunk ki a körből:
Kertész Imre (született Magyarországon, elköltözött Németországba 1990 után???, nem találom még a weboldalán sem az évszámot) Nobel díj 2002-ben. Bizony! Oly régen volt már!
Van bennük egy csomó közös. Ahol születtek, nem fogadták be őket, sőt üldözték. Kit a világháború eszméitől vezérelve, kit az Egységes Románia eszméi miatt. Egyik se jobb a másiknál.
Ahogy sokan vitatják, hogy ők megérdemelték - hiszen sok nemzetközileg ismertebb költő/író mesterkedik és mesterkedett a világban akkor és most -, úgy igyekszünk mi büszkék lenni rájuk.
Büszkék vagyunk? Büszkék lehetünk? Mármint MI magyarok/románok?
Ahogy az idei béke díjjal kapcsolatban erős politikai felhangja van a választásnak, úgy gondolom, hogy mindkét díjazott (és az elmúlt évben még kettőre mondják) politikai irányultsága, elnyomás-ellenessége és világjobbítási szándéka miatt kapta a díjat, Herta Müller esetében kiegészítve egy kis női egyenjogúságra való érdekkel, amit a bizottság igyekszik mostanában kimutatni. (Ettől függetlenül, nem vitatom az érdemet.)
Szóval Herta Müller nem vallja magát románnak. Megértem. És ezt kell lenyelje az országunk: Kertész Imre nem tartja magát magyarnak. Én ezt is megértem. 1
Szerintem amire egyedül "büszkék" lehetünk, hogy mi kényszerítettük őket olyan környezetbe, melyet aztán saját érdemeik és tehetségük szerint irodalmi művé kovácsoltak, ami aztán díja(ka)t kapott.
Szóval emberek: akit azzal kergetünk a fronton, hogy lelőjük, ha meghátrál... és így jut előre az ellenség sorain keresztül, majd mikor sokadik áldozatát szedve végülis elesik, akkor kijelenthetjük-e róla, hogy hősiesen halt halált értünk? Hősiesen? Értünk? Akarta-e???
Ennél csak egy fokkal jobb, hogy nem ölünk meg valakit, de elkergetjük az országból, vagy szellemileg és akár fizikailag is gyötrelmes környezetbe kényszerítjük, majd utána mikor híres lesz, akkor a fényében akarunk fürdeni? "A mi fiunk. Rólunk írt! Mi tettük híressé!"
Erre akarunk büszkék lenni?
Kért már országos szinten valaki bocsánatot tőle/ük?
Hontalan világpolgár. Mindkettő az. Azt hiszik, hogy Németország az otthonuk, de szerintem mindketten tudják, hogy sohase lesznek már igazán otthon sehol. Jól érezhetik magukat, de az igazi otthonukat elvették fizikailag és ideológiailag egyaránt. Elvették? Ne általánosítsak, mert akkor nincs benne a felelősség:
Elvettük! Ezt a gombócot nyeljük le ha bírjuk!
1 (Ez az amit újra kellene értékelnem az újonnan megjelenő cikk miatt, de emlékszem, hogy voltebből már vita anno 2002-ben, hogy ő akkor most magyar, vagy sem és úgy emlékszem nem jelentette ki, hogy az. Tehát akkor folytatom, ahol abbahagytam.)
Kedves barátom. Nem írom ide az iménti reakciódat, mert megharagudnál rám. Viszont itt válaszolok!
- Nem magamról beszélek, de arra felhívom a figyelmedet, hogy nem csak otthonról lehet tenni a hazáért. Mert ha megfeledkezel erről a tényről, akkor elfelejted országunk legnagyobbjait, mint Kossuth, Széchenyi, Julianus barát, József Attila és még sokan mások, akik elmentek külföldre. A kérdés, hogy haza megy-e az ember a tapasztalatokkal, megpróbálja-e a jó dolgokat otthon alkalmazni, vagy alkalmaztatni? És magyarországgal kapcsolatban a legfontosabb: hagyják-e?
- Felhívom a figyelmedet arra, hogy én ugyan most nem fizetek otthon adót, de ugyanakkor nem is kapok fizetést sőt semmilyen szociális juttatásban, orvosi ellátásban nem vagyok/lehetek részesült, így ugyan nem vagyok közvetlen hasznára az országnak de nem is vagyok teher. És ha azt nézzük, hogy a gazdasági válságnak a banki szféra a legnagyobb "vesztese", akkor én igen is a francia pénzemet pumpálom haza... segítve ezzel a szegény bankomat. Jelenleg ennél több segítségre nem futja tőlem. Hja, azon kívül, hogy néhány hasznos tanácsot igyekeztem adni bizonyos pécsi cégeknek a jövő évi rendezvénnyel kapcsolatban és sajnos itt kell visszautalnom az előző pont utolsó kérdésére. Itt megadom a választ: leszarják a pozitív ötleteidet.
- Mindörökké szeretném MAGYARnak érezni magam, mindaddíg, míg egy vérben forgó szemű "ősmagyar" félre nem értelmezi a mondataimat és ahelyett, hogy elgondolkodna azon, hogy igenis van történelmi/társadalmi és van egyéni felelősség is és végre abba kellene hagyni a köpönyegforgatást... szóval míg egy ilyen alak nem cselekszik ellenem olyat mely elveszi a kedvemet, hogy MAGYARnak érezzem magam... bár szerintem ezek után is annak érezném magam. Kicsit másképp, kicsit pozitívabban, kicsit lelkileg megerősödve.
Egy pozitivista-idealista, ki racionalista.
Címkék:
Herta Müller,
Kertész Imre,
magyar,
nemzeti identitás
2009-11-07
Hírek
Vannak akik megtisztelnek figyelmükkel, de néha megkapom, hogy pontatlan vagyok... :) Ha a tanári választ akarnám mondani, akkor ugye a hibákat azért ejtem, hogy észrevegyétek, illetve tudjam, hogy figyeltek! :)(
Persze ennek fele sem igaz.
Akkor nézzük amostani bulvárt és a bennem kialakult reakciókat:
Mi kell a diáknak?
Ahogy annak idején a kb fél évig tartó hallgatói tandíj beszedési korszak előtti és közbeni hallgatói tiltakozások idején, most is azt tudom kiolvasni - ezúttal az osztrák - hallgatók követeléseiből, hogy nem akarnak díjat fizetni. Nálunk a tiltakozás azon részét elfogadtam, hogy nem lehetett benne biztos az ember, hogy a befizetett pénz akár egy kis töredéke is az egyetemi oktatás színvonalának növelésére fordulna... Persze ez minden közpénz esetén felmerülő kérdés.
Na de mit is akar egy diák? Ingyen oktatást, ingyen meleget télen, ingyenes orvosi ellátást és ingyen sört, ha lehet. És ez még mindig nem lenne gond, ha esetleg a tanulmányai befejeztével rendesen fizetné az adót és lehetővé tennő a következő nemzedéknek, hogy ne kelljen úgy szenvednie, mint neki. De attól, hogy az iskolapadot elhagyja, csak az önérzete növekszik, az elvárásai cseppet sem változnak, sőt! Arra kellene már rájönni, hogy a kapitalista rendszer nem szocializmus. Akinek meg nem tetszik az ne a megszorítások ellen lázadjon, hanem tegyen ellene, hogy ne kerüljön szorult helyzetbe az ország népe, de legalábbis gondoskodjon a saját családjáról.
Az osztrákok ezen túlmenően elégedetlenek az oktatás színvonalával, mert szerintük túl sokan vannak egy kurzusra, amit bizonyos vezetők a tandíj bevezetésével akarnának ellensúlyozni.
Na jó abbahagyom, mert nem tudom megfogalmazni amit akarok és a végén megint "lerohannak" gazdaságpolitikai eszmékkel.
Ötéves börtönbüntetést és ezer korbácsütés (link nélkül)
1000 korbácsütés. Ha jól tudom, a legtöbb amit túl lehet élni, az kb 50-60. Na persze utána az ember gyúgyulgat pár hónapig és utána sose lesz már ugyanaz az ember, sem külsőleg, de mégkevésbé belsőleg.
Ha mondjuk 6 hónapos gyógyulással számolunk, akkor egy évben 100-120-at kaphat. Így kb 8-10 évre kell elosztani a fenyítést.
Egyszerre osztanák ki? Ezt nem hiszem, mert akkor halálra ítélték volna, nem korbácsütésre és szabadságvesztésre!
Megtalálták a szerencsebolygómat
Egy kicsit mindig a (nap)széllel szemben. Ezután kérem az asztrológusokat, ehhez igazítani a rám vonatkozó jövendöléseiket!
Nem volt földrengés mégis mozog a Mont Blanc csúcsa. A médiához híven itt is szó esik a globális felmelegedésről, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy 2007. október 15-ei cikk szerint 2,5 métert nőtt a csúcs és tudjuk, hogy nem tektonikus mozgásról, hanem a jég/hósapkának vastagságáról van szó, akkor akár egy "értelmesebb" újságíró azt is kihozhatta volna, hogy mikro-jégkorszak zárult le 2007-ben. Ide csatolom:
Videó szessön:
Édes-savanyú-keserű-sós. Ukrán közelmúlt képekben, de szerintem általános érvényű!
Köszönet Andinak, aki felhívta rá a figyelmemet!
Egy kis vidámság így a végére:
Focirajongóknak elsősorban, de mindenki figyelmébe ajánlom, mert nagyszerű!
Szép hétvégét!
Persze ennek fele sem igaz.
Akkor nézzük amostani bulvárt és a bennem kialakult reakciókat:
Mi kell a diáknak?
Ahogy annak idején a kb fél évig tartó hallgatói tandíj beszedési korszak előtti és közbeni hallgatói tiltakozások idején, most is azt tudom kiolvasni - ezúttal az osztrák - hallgatók követeléseiből, hogy nem akarnak díjat fizetni. Nálunk a tiltakozás azon részét elfogadtam, hogy nem lehetett benne biztos az ember, hogy a befizetett pénz akár egy kis töredéke is az egyetemi oktatás színvonalának növelésére fordulna... Persze ez minden közpénz esetén felmerülő kérdés.
Na de mit is akar egy diák? Ingyen oktatást, ingyen meleget télen, ingyenes orvosi ellátást és ingyen sört, ha lehet. És ez még mindig nem lenne gond, ha esetleg a tanulmányai befejeztével rendesen fizetné az adót és lehetővé tennő a következő nemzedéknek, hogy ne kelljen úgy szenvednie, mint neki. De attól, hogy az iskolapadot elhagyja, csak az önérzete növekszik, az elvárásai cseppet sem változnak, sőt! Arra kellene már rájönni, hogy a kapitalista rendszer nem szocializmus. Akinek meg nem tetszik az ne a megszorítások ellen lázadjon, hanem tegyen ellene, hogy ne kerüljön szorult helyzetbe az ország népe, de legalábbis gondoskodjon a saját családjáról.
Az osztrákok ezen túlmenően elégedetlenek az oktatás színvonalával, mert szerintük túl sokan vannak egy kurzusra, amit bizonyos vezetők a tandíj bevezetésével akarnának ellensúlyozni.
Na jó abbahagyom, mert nem tudom megfogalmazni amit akarok és a végén megint "lerohannak" gazdaságpolitikai eszmékkel.
Ötéves börtönbüntetést és ezer korbácsütés (link nélkül)
1000 korbácsütés. Ha jól tudom, a legtöbb amit túl lehet élni, az kb 50-60. Na persze utána az ember gyúgyulgat pár hónapig és utána sose lesz már ugyanaz az ember, sem külsőleg, de mégkevésbé belsőleg.
Ha mondjuk 6 hónapos gyógyulással számolunk, akkor egy évben 100-120-at kaphat. Így kb 8-10 évre kell elosztani a fenyítést.
Egyszerre osztanák ki? Ezt nem hiszem, mert akkor halálra ítélték volna, nem korbácsütésre és szabadságvesztésre!
Megtalálták a szerencsebolygómat
Egy kicsit mindig a (nap)széllel szemben. Ezután kérem az asztrológusokat, ehhez igazítani a rám vonatkozó jövendöléseiket!
Nem volt földrengés mégis mozog a Mont Blanc csúcsa. A médiához híven itt is szó esik a globális felmelegedésről, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy 2007. október 15-ei cikk szerint 2,5 métert nőtt a csúcs és tudjuk, hogy nem tektonikus mozgásról, hanem a jég/hósapkának vastagságáról van szó, akkor akár egy "értelmesebb" újságíró azt is kihozhatta volna, hogy mikro-jégkorszak zárult le 2007-ben. Ide csatolom:
Vajda János: Húsz év múlva (1876)
(Gina emlékkönyvébe)
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...
Videó szessön:
Édes-savanyú-keserű-sós. Ukrán közelmúlt képekben, de szerintem általános érvényű!
Köszönet Andinak, aki felhívta rá a figyelmemet!
Egy kis vidámság így a végére:
Focirajongóknak elsősorban, de mindenki figyelmébe ajánlom, mert nagyszerű!
Szép hétvégét!
Címkék:
foci,
hírek,
Mont blanc csúcsa,
szerencsebolygó,
tandíj,
Vajda,
videó
2009-11-06
Piros pöttyös
Volt egyszer egy piros pöttyös gumilabdám, mert ezt kaptam karácsonyi ajándékba. A szomszéd gyereknek valódi bőr focilabdája volt, irigykedtem is rá nagyon. Ők mondjuk megtehették, mert a "faterja osztrákba járt kamionozni".
Szóval szégyelltem egy picit, főleg, hogy korán felismertem ideális gömbtől való eltérését. Magyarul ovális volt szegény. A hangja is fura volt, amikor földet, vagy falat ért... üres, műanyag pendülés viszonylag magas hangon, szemben a bőrlabda kemény, mélyen puffanó hangjával... nos ez volt, ezt kellett szeretni. Ezzel gyakoroltam, míg nem jöttek a többiek és nem hoztak legalább egy műbőr labdát. A bőrlaszti egyébként hamar eltűnt a játékból, mert a gazdája féltette és az aszfalton hamar el is kezdett kopni. Ha jól emlékszem, szülői utasításra nem hozhatta le többet... persze füvön nem hiszem hogy valaha is játszott volna vele a srác, a teremfocihoz meg a terem hiányzott a környékünkön.
Ekkor jöttem rá, hogy az én labdám elég strapabíró. Kivéve a szomszéd néni által ültetett rózsabokor okozta felszíni, vagy esetleg végzetes sérüléseket. Sikerült is így elfogyasztani 3 labdát 5-6 év alatt. Volt még egy érdekes tulajdonsága az ovális természetéből kifolyólag: a röppályáját alig lehetett kiszámítani. Ezt valaki utálta, de én pl. szerettem. Megnövelte a gólrugási esélyeimet!
Szóval a későbbiek során se voltam büszke rá, de legalább a kiszámíthatatlanságát szerettem. Kivéve amikor már kezelhetetlenné vált.
Most is volt egy ilyen labdám, de ahogy az előzők, ez is elgurult valamerre és nem találom. Pedig ezt már megtanultam szeretni és odafigyelni rá. Mikorra az ember megtanul értékelni valamit, addigra már nincs ott, amit értékelnie kellene.
Ilyen a labdák természete...
Szóval szégyelltem egy picit, főleg, hogy korán felismertem ideális gömbtől való eltérését. Magyarul ovális volt szegény. A hangja is fura volt, amikor földet, vagy falat ért... üres, műanyag pendülés viszonylag magas hangon, szemben a bőrlabda kemény, mélyen puffanó hangjával... nos ez volt, ezt kellett szeretni. Ezzel gyakoroltam, míg nem jöttek a többiek és nem hoztak legalább egy műbőr labdát. A bőrlaszti egyébként hamar eltűnt a játékból, mert a gazdája féltette és az aszfalton hamar el is kezdett kopni. Ha jól emlékszem, szülői utasításra nem hozhatta le többet... persze füvön nem hiszem hogy valaha is játszott volna vele a srác, a teremfocihoz meg a terem hiányzott a környékünkön.
Ekkor jöttem rá, hogy az én labdám elég strapabíró. Kivéve a szomszéd néni által ültetett rózsabokor okozta felszíni, vagy esetleg végzetes sérüléseket. Sikerült is így elfogyasztani 3 labdát 5-6 év alatt. Volt még egy érdekes tulajdonsága az ovális természetéből kifolyólag: a röppályáját alig lehetett kiszámítani. Ezt valaki utálta, de én pl. szerettem. Megnövelte a gólrugási esélyeimet!
Szóval a későbbiek során se voltam büszke rá, de legalább a kiszámíthatatlanságát szerettem. Kivéve amikor már kezelhetetlenné vált.
Most is volt egy ilyen labdám, de ahogy az előzők, ez is elgurult valamerre és nem találom. Pedig ezt már megtanultam szeretni és odafigyelni rá. Mikorra az ember megtanul értékelni valamit, addigra már nincs ott, amit értékelnie kellene.
Ilyen a labdák természete...
Címkék:
piros pöttyös labda
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)