Volt egyszer egy piros pöttyös gumilabdám, mert ezt kaptam karácsonyi ajándékba. A szomszéd gyereknek valódi bőr focilabdája volt, irigykedtem is rá nagyon. Ők mondjuk megtehették, mert a "faterja osztrákba járt kamionozni".
Szóval szégyelltem egy picit, főleg, hogy korán felismertem ideális gömbtől való eltérését. Magyarul ovális volt szegény. A hangja is fura volt, amikor földet, vagy falat ért... üres, műanyag pendülés viszonylag magas hangon, szemben a bőrlabda kemény, mélyen puffanó hangjával... nos ez volt, ezt kellett szeretni. Ezzel gyakoroltam, míg nem jöttek a többiek és nem hoztak legalább egy műbőr labdát. A bőrlaszti egyébként hamar eltűnt a játékból, mert a gazdája féltette és az aszfalton hamar el is kezdett kopni. Ha jól emlékszem, szülői utasításra nem hozhatta le többet... persze füvön nem hiszem hogy valaha is játszott volna vele a srác, a teremfocihoz meg a terem hiányzott a környékünkön.
Ekkor jöttem rá, hogy az én labdám elég strapabíró. Kivéve a szomszéd néni által ültetett rózsabokor okozta felszíni, vagy esetleg végzetes sérüléseket. Sikerült is így elfogyasztani 3 labdát 5-6 év alatt. Volt még egy érdekes tulajdonsága az ovális természetéből kifolyólag: a röppályáját alig lehetett kiszámítani. Ezt valaki utálta, de én pl. szerettem. Megnövelte a gólrugási esélyeimet!
Szóval a későbbiek során se voltam büszke rá, de legalább a kiszámíthatatlanságát szerettem. Kivéve amikor már kezelhetetlenné vált.
Most is volt egy ilyen labdám, de ahogy az előzők, ez is elgurult valamerre és nem találom. Pedig ezt már megtanultam szeretni és odafigyelni rá. Mikorra az ember megtanul értékelni valamit, addigra már nincs ott, amit értékelnie kellene.
Ilyen a labdák természete...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése