3 meccsből egyen játszhattam. 10 percet.
Mérges vagyok. A körülményekre és a csapattársakra is.
Úgy volt, hogy 10 percenként cserélünk, azaz a 2*20 perc alatt 2 csere lesz. Hát láttam én már hasonlót egy PTE-s egyetemi bajnokságon, amikor ez a csererendszer felborult, mert én betartottam a rám kiszabott időt, de a többiek annyira "belefeledkeztek" a meccsbe, hogy nem akartak lejönni. Most is így volt. A mellettem álló srác pedig csak ennyit kiabált be amikor lejárt az idő:
- Aki fáradtnak érzi magát az jöjjön le.
Anyám! 10 perc rohangálás miatt nem tudja az ember fáradtnak érezni magát. Ha meg igen, mert volt ilyen is a pályán, akkor sem jött le.
Hiába ordítottam be a mezőnybe vagy háromszor, hogy CSERE (angolul, franciául), nem tudtam mindenkinek a nevét így nem tudtam személyessé teni az üzenetet. A pályára nem mehettem be lerángatni az embert, mert akkor óvás lett volna.
Az első meccset megnyertük, mert mi éppen megfelelő létszámban jelentünk meg. Akkor még nem játszhattam, mert nem volt megfelelő sportbiztosításom.
A második meccs idején kísértük ki K-t a reptérre, hogy hazamenjen japánba. Az eredmény 6:3 lett a Marokkói ház csapata javára. Nem voltam ott, de már előre tudtam mi fog történni. Mindneki támadni akart és senki sem volt hajlandó védői szerepet ellátni, vagyis hátul maradni, illetve legalább visszaszaladni, amikor kell. Ezt a meglátásomat igazolták az utolsó meccs előtt kialakult beszélgetés során. Kijelentették, hogy MOST már jó lenne fixálni a pozíciókat, nem úgy, mint múltkor. Az eredmény ennek ellenére nem tűnt olyan rossznak, mert tudtam, hogy elsősorban az összeszokottság hiánya okozta a vereséget.
Az utolsó meccset véleményem szerint meg kellett nyernünk, mert ugye a legtisztább ügy a csoport második hely elérése. Én így számoltam. Az eredmény így alakult: MPF-Dél Kelet Ázsia (egy ázsiai se volt a csapatban)
0:1 - a kapusunk az első lövést hárította, de a labda az ellenséghez pattant, a védők tétlenkedtek, a kapus meg nem tudott még újból felállni. Gól. Védői hiba.
0:2 - a kapusunk szorult helyzetben volt a két támadóval szemben, ugyanis a védők közül csak egy ért vissza, az meg nem támadta le a labdás embert. A támadó, aki az előző gólt is lőtte tudta, hogy nem túl jó a kapusunk. Jól sejtette. Védői hiba.
Első kapuralövésünknél kiderült, nekik jó kapusuk van. Csere, azaz bementem az első félidő második felére. Csapatunk -nem miattam - fellángolt. Ez abban is megnyilvánult, hogy nem csak hogy az ellenfél nem tudott támadni, de gólt lőttünk: 1:2.
A második félidőben beengedtem magam helyett valakit, hogy majd megint a második félre cserélek. Támadás hegyek a részünkről. Nagynehezen sikerült újabb gólt lőni a szemtelenül jól védő kapusuknak 2:2.
És eljött a végzetes pillanat. A kapusunk annyira belelovallta magát a támadásainkba, hogy megfeledkezve feladatáról, 10 m-re kiment a kapuból. Nem tudtam hogy hívják. Épp szólni akartam a mellettem álló másik csereembernek, hogy hívja már vissza, amikor szépen átemelték felette a labdát. 3:2. Óriási kapushiba!
A csapatunk nem adta fel és innentől kezdve csak mi támadtunk. 3:3.
Döntetlen lett az eredmény. Így a Marokkó ellen játszott meccseink eredményét kellett összevetni, ugyanis ellenük sem állt ki a mexikói gárda. Ők csak 4:2-re kaptak ki. Ők mehettek tovább. Ez a meccs egyébként megérdemelt eredménnyel záródott. Csapataink egyforma erősek voltak támadásban és egyforma gyengék a védekezésben.
Mindez egy alapvető foci törvény figyelmen kívül hagyása miatt történt: a pályán mindenkinek meg kell legyen a szerepe és helye. Önfegyelemmel kell játszani. Picit mérges vagyok a kapusra és méginkább magamra, hogy végülis nem szóltam rá.
Azért még lehet majd focizni a házbeli fiúkkal, de az már nem lesz ugyanaz az érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése