Fél

Sosem érezte magát teljesnek.
Sőt. Azt érezte, hogy hiányzik belőle valami fontos. Tökéletlennek érezte magát, de nem tudta kitalálni, hogy mi az, ami hiányzik és emiatt tehetetlennek érezte magát, hogy tegyen ez ellen.
Általában csak éjszaka ment ki a lakásból és akkor is a sötétebb utcákat kereste, ráadásul a fal mentén osont ilyenkor is. Szinte hangtalanul és kapualjról kapualjra haladva. Kivárt, ha valaki az ő oldalán jött a járdán, olykor meg is ijedtek tőle, ahogy a sötétben kuporgott.
Így tett aznap is. Szerette a tízemeletes aljában lévő kisboltot - ahova ennivalóért járt -, mert az eladó lány sosem kérdezett semmit, csak összeszámolta az elé rakott termékek árát, elvette a pénzt és ennyi. Amikor kilépett az ajtón, mindig ugyanazzal a mohósággal ivott bele az italába, majd hazaosont, hogy elfogyassza szerény vacsoráját. Aznap azonban mielőtt kilépett volna az ajtón, az orra előtt a földre huppant a ház egyik ablakából egy ceruzaelem, ami kettétörött a betonon.
- Fél elem. Félelem! - mondta magában a szóviccet, de ez most beléhasított. Felismerte a mumusát. Félni a teljesség hiányától.
- Szép estét kívánok! - mondta sugárzó arccal a meglepett eladónak, majd határozott léptekkel elindult hazafelé a körút közepén.