Dzsixkorchitrellijo, méghozzá leszármazásilag a 17. egyedül tengette életét a Metrkhliusztr bolygó 4 holdját nézegetve, mely a lemenő Kliotreplbul fényében enyhén barnásvörös színben ocsmánykodott. Dzsixko - ahogy őse 16. Dzsixkorchitrellijo nevezte, akit valószínűleg ugyanigy becézet az ő őse 15. Dzsixkorchitrellijo is átadta ezt a kedveskedő megszólítást utódjának - a bolygó légkörében lebegett, immár több naplemente óta. Sikerült ugyanis kifejlesztenie azt a képességét, mellyel testének átlagsűrűségét könnyebbé tette a légkörnél és így képes volt az egyébként is alacsony gravitációjú bolygó talajától elválnia. Az új felfedezése annyira felkeltette érdeklődését, hogy észre sem vette, hogy a központi csillag már háromszor tűnt fel az égen mióta a lebegést megkezdte.
Most éppen a negyedik hold színvilágát tanulmányozta, melyet az univerzum leghidegebb csillaga ragyogott be. Azon merengett, hogy valahol a nagy csillagrendszer mélyén lehet, hogy vár rá az ő lelki társa. Sajnos a bolygóján már nem volt esélye társ megtalálására, mert az elmúlt négyes holdegyüttállás után nem sokkal az egyetlen még élő és társként választható Mitrinkellubl kegyetlen hirtelenséggel elhunyt. Először örültek, amikor a sárga égbolton a klórfelhők között felparázslott valami és hihetetlen sebességgel közelített feléjük. Ők, akik már egy éve igyekeztek leküzdeni a köztük lévő óriási - 300 testhossznyi távolságot - kábulatukban lemerevedtek és az izzó, lángoló fénycsóvára koncentrálva elfelejtettek bármit is cselekedni. Talán ez lehetett az oka, hogy Mitrint éppen eltalálta ez a fénycsóva és kíméletlenül az örök Xenon-mezőkre küldte. Legyen vele irgalmas az Ős!
Dzsixko, végtelenül lesújtva érezte magát, hogy amúgyis szerencsétlen családja és még szerencsétlenebb népének egyetlen túlélési esélyét egy ilyen balszerencsés eset keresztülhúzta. A következő hónapokban a maradék 10 testhossz leküzdéséért küzdött, bár néha nagyon elbizonytalanodott, hogy egyáltalán megéri-e és ha odaér Mitrin testéhez, akkor fog-e valami változni. Azonban úgy vélte a tisztességet meg kell adnia és, ha szerencséje van, akkor el tudja mesélni majd valakinek, hogy mi okozta jegyese halálát. Ha...
Ekkor jött rá, hogy lehet, hogy gyorsabban haladna, ha nem a földön mozogna, hanem a levegőben. Irtózatos erőfeszítések alapján sikerült rájönnie a technikára. Ő volt az első a fajtájában, aki repülni tudott. Nem volt benne biztos, de úgy érezte, hogy a természet is támogatja, mégpedig, úgy változik, hogy könnyebb legyen neki repülnie. Eddig nem hitt apja kérésének: "Bolygó velünk él, figyelj rá!", de most már kezdett hinni benne.
Odaért. Nagyon nem volt szép látvány, ami Mitrinből maradt. Óriási lyuk tátongott a testén. Szerencsére azonnal elszenderült. Az idegen tárgyat vizsgálta. Nehezére esett, mert fajának természete inkább az űr figyelésére kiélesített érzékszerveket fejlesztett, mint a közellátás eszközét. Nehezen sikerült kivennie valami idegenszerűen csillogó torz testet. Valami krix-krax volt rajta, melynek Dzsixko számára nem volt jelentése.
Újabb hónapok múlva azt érzékelte, hogy az idegen test körül furcsa elszíneződés jött létre a talajon. A folt egyre inkább terjedt. A levegőben a folt felett szintén megváltozott és állandóan vibrált a levegő. Lassan ő is érezte a testén, hogy valami változik. A folt növekedése gyorsabb volt, mint amilyen sebességgel ő tudott távolodni. Lassan utolérték. Segélykiáltás-gondolatot pulzált az agya az űrbe, de sejtette, hogy ezt csak értelmes lények tudnák megérteni és még értelmesebbek tudnának érdemben cselekedni.
A nyálkás élőlény - mert már biztos volt benne, hogy az, bár értelemmel látszólag nem rendelkezett - minden cél nélkül tört előre a bolygó felszínén. Sejtek egymástól független, gyorsan szaporodó közösségét alkották. Mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Az égen a felhők színe változott. Egyre több is lett belőlük. Esténként már a csillagokat is alig látta. Fájt, ahogy a testébe martak. Elevenen falták fel.
Csillagtalan éjszaka volt, amikor már fájdalmaitól kábultan azon járt az esze, hogy vajon: Miért? Miért történik ez? Kik akarták a halálát? és vajon mit jelenthet az a krix-krax az űrtyű oldalán:
International Space Discoverer, meg NASA 2030... ???
Csend borult a tájra. Sötét, eddig ismeretlen anyagú fellegek borították az egyébként gyönyörű délutáni eget, melyen az évszázad legszebb eseménye volt látható. A négy hold kis fáziskéséssel sorakozott fel, hogy áthaladjon a Kliotreplbul előtt. Dzsixkot, mintha megszánta volna az Ős és közvetlenül felette kitisztult az ég. Végiggyönyörködte a pulzáló napfényben az "Ős négy ékkövének fényjátéka"-ként ismert jelenséget, melyet csak minden 3. felmenőjének volt szerencséje látni. Már a repülésért és ezért a látványért megérte élni - volt utolsó gondolata.
Az általunk ismert univerzum
Csodás!
2010-03-23
2010-03-22
Álomhajsza
Meglepő és mulatságos játékot (ötletet) találtam magamnak.
REM fázisban a feltoluló képek között keresgélni. KERESGÉLNI! Azaz aktívan szabályozni, hogy mit akarok látni.
Persze nem megy még, egyelőre csak próbálkozom. Eddig jutottam:
Már régóta ismerem azt a technikát, hogy hogyan lehet lecsillapítani az elmém cikázását a REM fázisban. Mintegy agykontrollos, de ez természetesen csak egy felszínes lépése lehet a nevezett technikának, amit egyébként nem ismerek. Többnyire akkor szoktam használni, ha lefekvés előtt még erősen koncentrálva dolgozok és ekkor a pörgő gondolataim általában 20-30 percig is ébren tarthatnak. Ez annyiban szokott gond lenni, hogy ha nem alszom ki magam, akkor hiába dolgozom sokáig, mert másnap hullafáradtan nem tudom előadni az eredményeimet, gondolataimat.
Jól jön tehát ez az alfa fázisba süllyedés módszere. Amikor van időm, akkor persze elidőzöm a cikázó képek világában. A pszichológusok elmélete alapján ebben és az alvási fázis más szakaszaiban az emberrel megtörtént (aznapi, de legalábbis nem túl régi) eseményeket, képeket, retinába égett "videókat" dolgozza fel... szelektál, rögzít, értelmez...
Mondjuk én nem értem, hogy nekem többségében miért állóképek jönnek? Azt meg végképp, hogy vannak olyan képek (sőt sok), amit nemcsak, hogy nem láthattam, de néha még értelmük sincs. Eddig legtöbbször mondjuk nonfiguratív "festményeket" láttam, melyeket én az egyes idegsejt-csoportok relaxációs fázisba jutásakor történő "kisülések"-nek tudtam be. Ezeken nincs mit értékelni/felismerni.
Ellenben most sikerült arcképeknek beugrania, meg tájképeknek. Persze a zűrzavar itt is megmaradt, mert félredőlt "képek", szakadt portrék, foltok és egyebek zavarták a felismerést, meg az is, hogy egyik sem maradt sokáig... Többnyire 2D-sek és festményszerűek. Sok fekete-fehér, esetleg szépia, mint egy múlt század eleji fotó.
Próbálkoztam még. Ezúttal azzal, hogy azt mondtam, hogy most csak portrékat akarok látni... hát ez nem sikerült. Továbbra is igyekeztem felfedezni valami ismerőst, de semmi. Mintha nem is az én általam valaha látott képek lettek volna. Persze ezt nem tudhatom, mert az elmélet pont arról szól, hogy olyan élményeket dolgozunk fel, amik nem tudatosak... azaz lehet, hogy mégis láttam őket, csak akkor és ott nem voltak fontosak. Az agyunk hihetetlen jól működő szűrővel rendelkezik. Optimalizálja magát és csak azt ereszti át, amit az ember tudatalattija és nevelt/okított eszméje elfogad.
Ezt a gondolatmenetet majd máskor folytatom.
Próbálkoztam még, de végeredményben rájöttem, hogy egy idő után már inkább csak az agyam gyártja a képeket számomra... csak hogy saját magam szórakoztassam.
Egyetlen pillanatra azon is elgondolkodtam, hogy mi van ha a kollektív tudatalattihoz csatlakozva nem is a saját "látomásaimat" látom újra, hanem másokét? Elgondolkoztam azon, hogy vajon lehet-e a központi tudatalatti látvványtárhoz úgy kapcsolódni, mint mondjuk egy számítógéppel egy internetes könyvtár digitális könyvbázisához... hmmm. Jó lenne. Persze korlátok között! Napjaink millióinak szenvedését nem akarom látni.
Más:
A napokban kaptam egy szórakoztató reklám videót. Tánc valamely vasútállomáson.
Én az amerikai verziót jobban szeretem.
Ha már tánc, akkor készülj fel az elérzékenyülésre, mert ennél nincs jobb:
dancing around the world, Matt Harding
Már ha átérzed azt, amit a videó főhőse érezhetett.
Kerestem a féllábú fekete ember szteppelését, ami nagyon tetszett. Aki ismeri szóljon!
Ezt találtam helyette: Salsa egy lábbal.
REM fázisban a feltoluló képek között keresgélni. KERESGÉLNI! Azaz aktívan szabályozni, hogy mit akarok látni.
Persze nem megy még, egyelőre csak próbálkozom. Eddig jutottam:
Már régóta ismerem azt a technikát, hogy hogyan lehet lecsillapítani az elmém cikázását a REM fázisban. Mintegy agykontrollos, de ez természetesen csak egy felszínes lépése lehet a nevezett technikának, amit egyébként nem ismerek. Többnyire akkor szoktam használni, ha lefekvés előtt még erősen koncentrálva dolgozok és ekkor a pörgő gondolataim általában 20-30 percig is ébren tarthatnak. Ez annyiban szokott gond lenni, hogy ha nem alszom ki magam, akkor hiába dolgozom sokáig, mert másnap hullafáradtan nem tudom előadni az eredményeimet, gondolataimat.
Jól jön tehát ez az alfa fázisba süllyedés módszere. Amikor van időm, akkor persze elidőzöm a cikázó képek világában. A pszichológusok elmélete alapján ebben és az alvási fázis más szakaszaiban az emberrel megtörtént (aznapi, de legalábbis nem túl régi) eseményeket, képeket, retinába égett "videókat" dolgozza fel... szelektál, rögzít, értelmez...
Mondjuk én nem értem, hogy nekem többségében miért állóképek jönnek? Azt meg végképp, hogy vannak olyan képek (sőt sok), amit nemcsak, hogy nem láthattam, de néha még értelmük sincs. Eddig legtöbbször mondjuk nonfiguratív "festményeket" láttam, melyeket én az egyes idegsejt-csoportok relaxációs fázisba jutásakor történő "kisülések"-nek tudtam be. Ezeken nincs mit értékelni/felismerni.
Ellenben most sikerült arcképeknek beugrania, meg tájképeknek. Persze a zűrzavar itt is megmaradt, mert félredőlt "képek", szakadt portrék, foltok és egyebek zavarták a felismerést, meg az is, hogy egyik sem maradt sokáig... Többnyire 2D-sek és festményszerűek. Sok fekete-fehér, esetleg szépia, mint egy múlt század eleji fotó.
Próbálkoztam még. Ezúttal azzal, hogy azt mondtam, hogy most csak portrékat akarok látni... hát ez nem sikerült. Továbbra is igyekeztem felfedezni valami ismerőst, de semmi. Mintha nem is az én általam valaha látott képek lettek volna. Persze ezt nem tudhatom, mert az elmélet pont arról szól, hogy olyan élményeket dolgozunk fel, amik nem tudatosak... azaz lehet, hogy mégis láttam őket, csak akkor és ott nem voltak fontosak. Az agyunk hihetetlen jól működő szűrővel rendelkezik. Optimalizálja magát és csak azt ereszti át, amit az ember tudatalattija és nevelt/okított eszméje elfogad.
Ezt a gondolatmenetet majd máskor folytatom.
Próbálkoztam még, de végeredményben rájöttem, hogy egy idő után már inkább csak az agyam gyártja a képeket számomra... csak hogy saját magam szórakoztassam.
Egyetlen pillanatra azon is elgondolkodtam, hogy mi van ha a kollektív tudatalattihoz csatlakozva nem is a saját "látomásaimat" látom újra, hanem másokét? Elgondolkoztam azon, hogy vajon lehet-e a központi tudatalatti látvványtárhoz úgy kapcsolódni, mint mondjuk egy számítógéppel egy internetes könyvtár digitális könyvbázisához... hmmm. Jó lenne. Persze korlátok között! Napjaink millióinak szenvedését nem akarom látni.
Más:
A napokban kaptam egy szórakoztató reklám videót. Tánc valamely vasútállomáson.
Én az amerikai verziót jobban szeretem.
Ha már tánc, akkor készülj fel az elérzékenyülésre, mert ennél nincs jobb:
dancing around the world, Matt Harding
Már ha átérzed azt, amit a videó főhőse érezhetett.
Kerestem a féllábú fekete ember szteppelését, ami nagyon tetszett. Aki ismeri szóljon!
Ezt találtam helyette: Salsa egy lábbal.
2010-03-21
Szótár
Nyelvzavar (3)
Gábor és Eszti volt olyan kedves, hogy adott nekem egy magyar-francia útiszótárt, csupa hasznos kifejezéssel (Krisztáéktól is kaptam egy hasonlót). Azonban kedves barátaim nem elégedtek meg a kiadó által beleírt szavakkal, hanem kiegészítették.
Nekik köszönhetően tudtam meg, hogy a "Szia" köszönést franciául úgy mondják, hogy:
Voulez-vous se coucher avec moi? és mindjárt mellékelték a fonetikát is: Vulévú szökusé ávek moá?
Kicsit zavart, hogy ezt a rövid mondatot ilyen hosszúvá alakították, de hát ugye a franciáknál nem lehet tudni.
A meglepő, hogy elég szélsőséges érzelmeket vált ki az emberekben. A múltkor pl. egy nő arcul csapott köszönésem után. A következő pasi, akinek úgyanígy köszöntem, az meg minduntalan a telefonszámomat szerette volna elkérni. A nő valószínűleg bigott francia nyelvtanár lehet, aki nem tűri a rossz akcentussal kiejtett francia szavakat és nemzeti érzelmei odáig fajultak, hogy tettlegességbe fojtotta nyelvtani felháborodottságát.
A pasit mondjuk továbbra sem értem...
(Valódi jelentés: Le akar feküdni velem?)
Gábor és Eszti volt olyan kedves, hogy adott nekem egy magyar-francia útiszótárt, csupa hasznos kifejezéssel (Krisztáéktól is kaptam egy hasonlót). Azonban kedves barátaim nem elégedtek meg a kiadó által beleírt szavakkal, hanem kiegészítették.
Nekik köszönhetően tudtam meg, hogy a "Szia" köszönést franciául úgy mondják, hogy:
Voulez-vous se coucher avec moi? és mindjárt mellékelték a fonetikát is: Vulévú szökusé ávek moá?
Kicsit zavart, hogy ezt a rövid mondatot ilyen hosszúvá alakították, de hát ugye a franciáknál nem lehet tudni.
A meglepő, hogy elég szélsőséges érzelmeket vált ki az emberekben. A múltkor pl. egy nő arcul csapott köszönésem után. A következő pasi, akinek úgyanígy köszöntem, az meg minduntalan a telefonszámomat szerette volna elkérni. A nő valószínűleg bigott francia nyelvtanár lehet, aki nem tűri a rossz akcentussal kiejtett francia szavakat és nemzeti érzelmei odáig fajultak, hogy tettlegességbe fojtotta nyelvtani felháborodottságát.
A pasit mondjuk továbbra sem értem...
(Valódi jelentés: Le akar feküdni velem?)
2010-03-20
CDG 3
K. - a 45 éves japán nőismerősöm - elutazott.
Hú ez most egy elég tárgyilagos mondat lett, de gondoltam vannak nem naprakész olvasók, ezért az alábbi mondatokat írtam felül egy pilanat alatt:
K. elutazott / Ki az a K.?
K. - a japán lány - elutazott. / Nem is lány, mert már 45 éves. Bár 30 körülinek néz ki.
K. - a japán "lány" - elutazott. / "Lány"? Ez azt jelenti, hogy fiú??
K. - a japán hölgy - elutazott. / Ez azt jelenti, hogy a japán kedvesem, vagy nem?
K. - a 45 éves japán nőismerősöm - elutazott. / Tényszerű, érzelmektől mentes... unalmas. Sebaj!
Hazautazott, végleg. Kyotoba. Ott fog lakni és dolgozni az egyetemen és francia nyelvet/irodalmat oktatni.
Csütörtökön este repült a Sárl dö Gollról (Charle de Gaulle reptér). Én már egy hónapja felajánlottam a segítségemet a cuccainak cipelésére. Az elmúlt két hétben sokkal többször találkoztunk a kedvenc csapat (K., A. az argentin lány, V. a bolgár-amerikai lány) keretében, hogy már már több búcsúparti volt vele, mint egyéb találkozó. :)
Az utolsó bulin A., az argentin lány is felajánlotta, hogy kikíséri a reptérre. Végeredményben 5-kor lelépve a munkahelyről, 7 előtt értem a lakásába és 7:30-kor távoztunk egy taxival. Érzelmek kavarogtak bennem... No de nem a búcsú bánata és az új kezdet reményteli sóvárgása, hanem a türelmes elfogadása a jövőnek és az önfegyelemre kényszerülés szomorúsága. Önfegyelem! Miért? Úgysem találjátok ki! Az oka az argentin lány volt, aki fáradtan érkezett... és aki olvasta korábbi bejegyzésemet az tudja, hogy ez mit jelent: toleranciájának csökkenését én csak kevés beszéddel, vagy egyedi megnyilvánulásaim minimalizálásával tudom ellensúlyozni. Minél kevesebb "Józsis" dolgot teszek, annál kisebb a súrlódás mértéke. :)
A jó, hogy én ezt tudom. A rossz, hogy ő még nem vette észre, hogy ilyenkor mindegy milyen szándékkal cselekszem. Azt már tudom, hogy kockafejűnek és erősen szabályok szerint élőnek gondol, amit én az ő kaotikus jellemének tudok be... és ezzel kiegyenlítem a rám vonatkozó negatív beskatulyázását. :D
Most csak annyi történt, hogy K. előbb értem, mint ő és így előbb kért meg engem, hogy írjak a kis naplójába, emlékként. Meg is tettem. Majd amikor megjött A., akkor kértem, hogy írjon ő is a füzetbe:
- Írj valamit K-nak, a naplóba!
- Már megtettem! - szúrós szemű kijelentés. Pedig ez még csak az első szóváltás volt a köszönés után.
- Ja! Bocs, én azt hittem, hogy mi ketten nem írtunk bele már csak... - próbáltam menteni a helyzetet.
- Már megtettem! - még szúrósabb tekintet - Írtam neki egy képeslapot! - és azzal előhúzott egy csomagot a táskájából.
OK, OK! Mondjuk én arról beszéltem, hogy a naplóba írjon, de hát hajthatatlannak bizonyult, így két dolgot következtettem ki azonnal: először is nem fog beleírni, akármit is csinálok, másrészt jobb, ha odafigyelek a cselekedeteimre innentől kezdve.
Elszomorodtam egy kicsit, mert így korlátok közé szorítva esélyem se volt, hogy a búcsúzást lelki mélységében átéljem... de hát ugye A. még marad és vele nem érdemes összevesznem, mert egyébként - ha nem fáradt - akkor nagyon-nagyon kedves lány.
K. nem hallva az egész történetet, kb. 5 perc múlva próbálta megkérni A-t, hogy írjon a naplóba. Na őneki nem volt szúrós tekintettel tarkítva a mondandó, de végülis ők is annyiban maradtak, hogy nem ír bele a naplóba, hanem ha akarja ragassza bele a képeslapot... Kicsit mosolyogtam - a sarokban. :)
Na így indultunk. Az egyébként lelkes K., kissé szomorúan, maga se tudva, hogy éppen milyen érzelmi állapotban kellene legyen, de továbbra is igyekezett megtartani magabiztosságát. A., ki holtfáradtan ásítozva hullámzott érzelmei hátán és rosszmagam, aki próbáltam csendben maradni és maximálisan a segítésre koncentrálni.
30 perc taxizás alatt K. meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy kicsit fáradt vagyok, meg kezdődő náthával küszködök. Ezt egyébként szerintem tőle kaptam el, mert az elmúlt két hétben folyamatosan köhögött... csodálkozom, hogy eddig elkerültem. Na ez se lényeges, csak abból a szempontból, hogy emiatt elfogadták, hogy csöndben vagyok. Mint említettem már, gyakorlom az önfegyelmet. :)
Megérkeztünk a reptérre... 61 euró, azanyja! Hát drága az élet Párizsban, még drágább érkezni, vagy távozni. Könnyen megtaláltuk a beszállóhelyet. (Eszembe jutott, hogy kb 2 hete voltam itt Paolóékkal, akkor is önkéntes csomagfutárként.) Beálltunk a poggyász-feladó sorba, mert K. már mindent lerendezett... legalábbis azt hitte.
Ekkor kiderült, hogy őt félretájékoztatták, miszerint 50 kg-ig vihet fel csomagot, meg egy hátitáskát. Hát nem. A jegye 20+5 kg-ra jogosított. Lemértük a csomagokat később: 25+25+10 kg volt. De mérés nélkül is tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű. K. jogosan hivatkozott egy szóbeli ígéretre, amit ugye a földi kiszolgáló nem fogadhat el, hiszen neki papírok alapján kell dolgoznia. Azokon meg nem volt ilyen bejegyzés. Hárman próbáltuk kikérdezni/meggyőzni, illetve megoldásra kérni az urat, de hajthatatlan volt. Kezdetben azt hittük, hogy nincs arra se esélye, hogy felvigye a csomagjait, azaz nem fizetheti ki az extra díjat... de hát ez megint csak a francia nyelv és gondolkozás furcsasága miatt értettük félre, mert egyrészt ha volt is engedélyre utaló kifejezés, az oly körmönfontoltan volt megfogalmazva, vagy oly speciális kifejezésbe ágyazva hangzott el, hogy semelyikőnk se hallotta/értette... másrészt tipikus, mint nálunk is, hogy nem a megoldásra törekszenek a hivatalnokok, hanem arra, hogy bebizonyítsák, hogy igazuk van és hogy a jogi korlátokat nem tudják és nem is akarják áttörni.
Végül kiderült: 30 euró / kg áron mehet a csomag. A 3 extra pici táskából csináltunk 2-őt, ami nehéz volt, mert már A. érkezésekor a már eleve telipakolt táskák egyikébe bele kellett pakolni egy tekintélyes ajándékcsomagot. Kb. 10 percig szenvedtünk a reptéren... én különösen, mert a kollégiumi hűtőszekrénynek köszönhetően kialakult - szerintem praktikus és nagyszerű - csomagolás és elrendezéstechnikám sehogysem akarta A. tetszését elnyerni. Azért végülis megoldottam, hogy javarészt a jó meglátásaim érvényesüljenek az ő, puhaság/keménység/illatszer/egyéb kategorizálású csomagolása ellenében. Érdekes, hogy ilyen esetekben előtör belőle a matróna/amazon természet. Ismét meg kell jegyezzem, hogy nagyon praktikusan gondolkodónak ítélem meg őt általában és elég gyakorlatiasnak is. Tájékozódó képessége meg kiemelkedő!
Végülis csomagrafekvéses-nyomásos technikával megoldottuk a csomagolást. A. meg én tehénkedtünk a csomagra, K. meg kezelte a zárat (K., kb. 50 kg lehet).
Csomagok készen! Ismét vissza a csomagfeladáshoz. Egy csomag már elment, így már csak a másik nagy bőröndöt kellett feladni (750 euró!), a maradék hátitáska, meg egy kb 10 kg-os kisbőrönd meg elment kézipoggyászként. Nekem aggályaim voltak a kézipoggyász méretet miatt, de a földi kiszolgáló azt mondta, hogy elfér. Huncutul mosolygott. Elnézést kért a kellemetlenségekért, majd hozzátette: ellenszolgáltatásként biznisz klásszra ülhet. Ez azért is volt jó, mert kényelmesebb, másrészt eloszlatta azt a problémát, hogy hogyan fogja a kisbőröndöt elhelyezni? Ott nagyobb hely van.
Még nem tudom, hogy végül minden rendben ment-e ezután, de gondolom igen.
Aztán jött a búcsú, mert bár volt még kb másfél óra a vámolásig, de A. bevallotta, hogy fáradt és haza akar menni. Mondjuk lehetett benne egy kis búslakodás is és nem akarta sokáig húzni a búcsúzkodást.
Elbúcsúztunk, kb 2 perc alatt. Sok jókívánsággal szállt fel a repülőre.
Hú ez most egy elég tárgyilagos mondat lett, de gondoltam vannak nem naprakész olvasók, ezért az alábbi mondatokat írtam felül egy pilanat alatt:
K. elutazott / Ki az a K.?
K. - a japán lány - elutazott. / Nem is lány, mert már 45 éves. Bár 30 körülinek néz ki.
K. - a japán "lány" - elutazott. / "Lány"? Ez azt jelenti, hogy fiú??
K. - a japán hölgy - elutazott. / Ez azt jelenti, hogy a japán kedvesem, vagy nem?
K. - a 45 éves japán nőismerősöm - elutazott. / Tényszerű, érzelmektől mentes... unalmas. Sebaj!
Hazautazott, végleg. Kyotoba. Ott fog lakni és dolgozni az egyetemen és francia nyelvet/irodalmat oktatni.
Csütörtökön este repült a Sárl dö Gollról (Charle de Gaulle reptér). Én már egy hónapja felajánlottam a segítségemet a cuccainak cipelésére. Az elmúlt két hétben sokkal többször találkoztunk a kedvenc csapat (K., A. az argentin lány, V. a bolgár-amerikai lány) keretében, hogy már már több búcsúparti volt vele, mint egyéb találkozó. :)
Az utolsó bulin A., az argentin lány is felajánlotta, hogy kikíséri a reptérre. Végeredményben 5-kor lelépve a munkahelyről, 7 előtt értem a lakásába és 7:30-kor távoztunk egy taxival. Érzelmek kavarogtak bennem... No de nem a búcsú bánata és az új kezdet reményteli sóvárgása, hanem a türelmes elfogadása a jövőnek és az önfegyelemre kényszerülés szomorúsága. Önfegyelem! Miért? Úgysem találjátok ki! Az oka az argentin lány volt, aki fáradtan érkezett... és aki olvasta korábbi bejegyzésemet az tudja, hogy ez mit jelent: toleranciájának csökkenését én csak kevés beszéddel, vagy egyedi megnyilvánulásaim minimalizálásával tudom ellensúlyozni. Minél kevesebb "Józsis" dolgot teszek, annál kisebb a súrlódás mértéke. :)
A jó, hogy én ezt tudom. A rossz, hogy ő még nem vette észre, hogy ilyenkor mindegy milyen szándékkal cselekszem. Azt már tudom, hogy kockafejűnek és erősen szabályok szerint élőnek gondol, amit én az ő kaotikus jellemének tudok be... és ezzel kiegyenlítem a rám vonatkozó negatív beskatulyázását. :D
Most csak annyi történt, hogy K. előbb értem, mint ő és így előbb kért meg engem, hogy írjak a kis naplójába, emlékként. Meg is tettem. Majd amikor megjött A., akkor kértem, hogy írjon ő is a füzetbe:
- Írj valamit K-nak, a naplóba!
- Már megtettem! - szúrós szemű kijelentés. Pedig ez még csak az első szóváltás volt a köszönés után.
- Ja! Bocs, én azt hittem, hogy mi ketten nem írtunk bele már csak... - próbáltam menteni a helyzetet.
- Már megtettem! - még szúrósabb tekintet - Írtam neki egy képeslapot! - és azzal előhúzott egy csomagot a táskájából.
OK, OK! Mondjuk én arról beszéltem, hogy a naplóba írjon, de hát hajthatatlannak bizonyult, így két dolgot következtettem ki azonnal: először is nem fog beleírni, akármit is csinálok, másrészt jobb, ha odafigyelek a cselekedeteimre innentől kezdve.
Elszomorodtam egy kicsit, mert így korlátok közé szorítva esélyem se volt, hogy a búcsúzást lelki mélységében átéljem... de hát ugye A. még marad és vele nem érdemes összevesznem, mert egyébként - ha nem fáradt - akkor nagyon-nagyon kedves lány.
K. nem hallva az egész történetet, kb. 5 perc múlva próbálta megkérni A-t, hogy írjon a naplóba. Na őneki nem volt szúrós tekintettel tarkítva a mondandó, de végülis ők is annyiban maradtak, hogy nem ír bele a naplóba, hanem ha akarja ragassza bele a képeslapot... Kicsit mosolyogtam - a sarokban. :)
Na így indultunk. Az egyébként lelkes K., kissé szomorúan, maga se tudva, hogy éppen milyen érzelmi állapotban kellene legyen, de továbbra is igyekezett megtartani magabiztosságát. A., ki holtfáradtan ásítozva hullámzott érzelmei hátán és rosszmagam, aki próbáltam csendben maradni és maximálisan a segítésre koncentrálni.
30 perc taxizás alatt K. meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy kicsit fáradt vagyok, meg kezdődő náthával küszködök. Ezt egyébként szerintem tőle kaptam el, mert az elmúlt két hétben folyamatosan köhögött... csodálkozom, hogy eddig elkerültem. Na ez se lényeges, csak abból a szempontból, hogy emiatt elfogadták, hogy csöndben vagyok. Mint említettem már, gyakorlom az önfegyelmet. :)
Megérkeztünk a reptérre... 61 euró, azanyja! Hát drága az élet Párizsban, még drágább érkezni, vagy távozni. Könnyen megtaláltuk a beszállóhelyet. (Eszembe jutott, hogy kb 2 hete voltam itt Paolóékkal, akkor is önkéntes csomagfutárként.) Beálltunk a poggyász-feladó sorba, mert K. már mindent lerendezett... legalábbis azt hitte.
Ekkor kiderült, hogy őt félretájékoztatták, miszerint 50 kg-ig vihet fel csomagot, meg egy hátitáskát. Hát nem. A jegye 20+5 kg-ra jogosított. Lemértük a csomagokat később: 25+25+10 kg volt. De mérés nélkül is tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű. K. jogosan hivatkozott egy szóbeli ígéretre, amit ugye a földi kiszolgáló nem fogadhat el, hiszen neki papírok alapján kell dolgoznia. Azokon meg nem volt ilyen bejegyzés. Hárman próbáltuk kikérdezni/meggyőzni, illetve megoldásra kérni az urat, de hajthatatlan volt. Kezdetben azt hittük, hogy nincs arra se esélye, hogy felvigye a csomagjait, azaz nem fizetheti ki az extra díjat... de hát ez megint csak a francia nyelv és gondolkozás furcsasága miatt értettük félre, mert egyrészt ha volt is engedélyre utaló kifejezés, az oly körmönfontoltan volt megfogalmazva, vagy oly speciális kifejezésbe ágyazva hangzott el, hogy semelyikőnk se hallotta/értette... másrészt tipikus, mint nálunk is, hogy nem a megoldásra törekszenek a hivatalnokok, hanem arra, hogy bebizonyítsák, hogy igazuk van és hogy a jogi korlátokat nem tudják és nem is akarják áttörni.
Végül kiderült: 30 euró / kg áron mehet a csomag. A 3 extra pici táskából csináltunk 2-őt, ami nehéz volt, mert már A. érkezésekor a már eleve telipakolt táskák egyikébe bele kellett pakolni egy tekintélyes ajándékcsomagot. Kb. 10 percig szenvedtünk a reptéren... én különösen, mert a kollégiumi hűtőszekrénynek köszönhetően kialakult - szerintem praktikus és nagyszerű - csomagolás és elrendezéstechnikám sehogysem akarta A. tetszését elnyerni. Azért végülis megoldottam, hogy javarészt a jó meglátásaim érvényesüljenek az ő, puhaság/keménység/illatszer/egyéb kategorizálású csomagolása ellenében. Érdekes, hogy ilyen esetekben előtör belőle a matróna/amazon természet. Ismét meg kell jegyezzem, hogy nagyon praktikusan gondolkodónak ítélem meg őt általában és elég gyakorlatiasnak is. Tájékozódó képessége meg kiemelkedő!
Végülis csomagrafekvéses-nyomásos technikával megoldottuk a csomagolást. A. meg én tehénkedtünk a csomagra, K. meg kezelte a zárat (K., kb. 50 kg lehet).
Csomagok készen! Ismét vissza a csomagfeladáshoz. Egy csomag már elment, így már csak a másik nagy bőröndöt kellett feladni (750 euró!), a maradék hátitáska, meg egy kb 10 kg-os kisbőrönd meg elment kézipoggyászként. Nekem aggályaim voltak a kézipoggyász méretet miatt, de a földi kiszolgáló azt mondta, hogy elfér. Huncutul mosolygott. Elnézést kért a kellemetlenségekért, majd hozzátette: ellenszolgáltatásként biznisz klásszra ülhet. Ez azért is volt jó, mert kényelmesebb, másrészt eloszlatta azt a problémát, hogy hogyan fogja a kisbőröndöt elhelyezni? Ott nagyobb hely van.
Még nem tudom, hogy végül minden rendben ment-e ezután, de gondolom igen.
Aztán jött a búcsú, mert bár volt még kb másfél óra a vámolásig, de A. bevallotta, hogy fáradt és haza akar menni. Mondjuk lehetett benne egy kis búslakodás is és nem akarta sokáig húzni a búcsúzkodást.
Elbúcsúztunk, kb 2 perc alatt. Sok jókívánsággal szállt fel a repülőre.
Kicsit szomorú voltam én is. A. inkább. Én meg megpróbáltam vigasztalni:
- Hát lehet, hogy ez egy szomorú befejezés, de egyben egy új kezdet... ami pozitív végeredményben.
- Igen, ... neki (K.).
Ebből megértettem, hogy ő tényleg szomorú és ugyan felemásra sikeredett a biztatásom, továbbra is jó lesz csendben maradnom, mert a magam képességeivel úgy sem tudok jót/vidámítót mondani.
Másfél óra eRR Ö eRR (RER, csak a kiejtés végett, egyébként HÉV megfelelője). Egy padon A.val. Szinte csendben. Időnként felnézett az iPod-jából, mellyel éppen a legkedvesebb argentin barátnőjével csetelt. Egyszer felnézett:
- Hát nem csodálatos, hogy itt vagyok Párizsban és közben egy argentin barátnőmmel beszélek?
- De, nagyszerű dolog a technika! - én.
Nagyszerű, hogy itt ülsz velem szemben és a következő másfél órában csak 5-10 mondatot fogunk váltani, amikor épp a barátnőd valamiért nem tud azonnal válaszolni és ismét ráeszmélsz, hogy itt van veled valaki. Nagyszerű, mert cseteltél K.tól való búcsúzás alatt (előtt) is, miszerint nem adtad meg a kellő tiszteletet a távozónak. Persze sem én, sem K. nem szóltunk, mert tudtuk, hogy neked ez fontos. Nagyszerű, hogy már nem is vagy annyira szomorú, hiszen egy másik kedves ismerőssel való beszélgetés azonnal elfeledteti a búcsú keserűségét. Őszintén irigylem az ilyen embereket, mert carpe diem módon sokkal több pozitív dolgot élnek át és még ha nem is emlékeznek az eseményre 1 nappal később, de akkor is bennük marad a pozitív élmény kedvderítő hatása.
Nagyszerű! Megérkeztünk! Viszlát nemsokára!
(Igyekeztem névteleníteni a sztorit, mert rájöttem, hogy könnyen visszakereshető és manapság már Google Translatorral szinte bármi lefordítható. Az is biztos, hogy nem fogom semelyik angol ismerősömnek sem megmutatni, mert abból botrány lenne.)
- Hát lehet, hogy ez egy szomorú befejezés, de egyben egy új kezdet... ami pozitív végeredményben.
- Igen, ... neki (K.).
Ebből megértettem, hogy ő tényleg szomorú és ugyan felemásra sikeredett a biztatásom, továbbra is jó lesz csendben maradnom, mert a magam képességeivel úgy sem tudok jót/vidámítót mondani.
Másfél óra eRR Ö eRR (RER, csak a kiejtés végett, egyébként HÉV megfelelője). Egy padon A.val. Szinte csendben. Időnként felnézett az iPod-jából, mellyel éppen a legkedvesebb argentin barátnőjével csetelt. Egyszer felnézett:
- Hát nem csodálatos, hogy itt vagyok Párizsban és közben egy argentin barátnőmmel beszélek?
- De, nagyszerű dolog a technika! - én.
Nagyszerű, hogy itt ülsz velem szemben és a következő másfél órában csak 5-10 mondatot fogunk váltani, amikor épp a barátnőd valamiért nem tud azonnal válaszolni és ismét ráeszmélsz, hogy itt van veled valaki. Nagyszerű, mert cseteltél K.tól való búcsúzás alatt (előtt) is, miszerint nem adtad meg a kellő tiszteletet a távozónak. Persze sem én, sem K. nem szóltunk, mert tudtuk, hogy neked ez fontos. Nagyszerű, hogy már nem is vagy annyira szomorú, hiszen egy másik kedves ismerőssel való beszélgetés azonnal elfeledteti a búcsú keserűségét. Őszintén irigylem az ilyen embereket, mert carpe diem módon sokkal több pozitív dolgot élnek át és még ha nem is emlékeznek az eseményre 1 nappal később, de akkor is bennük marad a pozitív élmény kedvderítő hatása.
Nagyszerű! Megérkeztünk! Viszlát nemsokára!
(Igyekeztem névteleníteni a sztorit, mert rájöttem, hogy könnyen visszakereshető és manapság már Google Translatorral szinte bármi lefordítható. Az is biztos, hogy nem fogom semelyik angol ismerősömnek sem megmutatni, mert abból botrány lenne.)
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)