Hú ez most egy elég tárgyilagos mondat lett, de gondoltam vannak nem naprakész olvasók, ezért az alábbi mondatokat írtam felül egy pilanat alatt:
K. elutazott / Ki az a K.?
K. - a japán lány - elutazott. / Nem is lány, mert már 45 éves. Bár 30 körülinek néz ki.
K. - a japán "lány" - elutazott. / "Lány"? Ez azt jelenti, hogy fiú??
K. - a japán hölgy - elutazott. / Ez azt jelenti, hogy a japán kedvesem, vagy nem?
K. - a 45 éves japán nőismerősöm - elutazott. / Tényszerű, érzelmektől mentes... unalmas. Sebaj!
Hazautazott, végleg. Kyotoba. Ott fog lakni és dolgozni az egyetemen és francia nyelvet/irodalmat oktatni.
Csütörtökön este repült a Sárl dö Gollról (Charle de Gaulle reptér). Én már egy hónapja felajánlottam a segítségemet a cuccainak cipelésére. Az elmúlt két hétben sokkal többször találkoztunk a kedvenc csapat (K., A. az argentin lány, V. a bolgár-amerikai lány) keretében, hogy már már több búcsúparti volt vele, mint egyéb találkozó. :)
Az utolsó bulin A., az argentin lány is felajánlotta, hogy kikíséri a reptérre. Végeredményben 5-kor lelépve a munkahelyről, 7 előtt értem a lakásába és 7:30-kor távoztunk egy taxival. Érzelmek kavarogtak bennem... No de nem a búcsú bánata és az új kezdet reményteli sóvárgása, hanem a türelmes elfogadása a jövőnek és az önfegyelemre kényszerülés szomorúsága. Önfegyelem! Miért? Úgysem találjátok ki! Az oka az argentin lány volt, aki fáradtan érkezett... és aki olvasta korábbi bejegyzésemet az tudja, hogy ez mit jelent: toleranciájának csökkenését én csak kevés beszéddel, vagy egyedi megnyilvánulásaim minimalizálásával tudom ellensúlyozni. Minél kevesebb "Józsis" dolgot teszek, annál kisebb a súrlódás mértéke. :)
A jó, hogy én ezt tudom. A rossz, hogy ő még nem vette észre, hogy ilyenkor mindegy milyen szándékkal cselekszem. Azt már tudom, hogy kockafejűnek és erősen szabályok szerint élőnek gondol, amit én az ő kaotikus jellemének tudok be... és ezzel kiegyenlítem a rám vonatkozó negatív beskatulyázását. :D
Most csak annyi történt, hogy K. előbb értem, mint ő és így előbb kért meg engem, hogy írjak a kis naplójába, emlékként. Meg is tettem. Majd amikor megjött A., akkor kértem, hogy írjon ő is a füzetbe:
- Írj valamit K-nak, a naplóba!
- Már megtettem! - szúrós szemű kijelentés. Pedig ez még csak az első szóváltás volt a köszönés után.
- Ja! Bocs, én azt hittem, hogy mi ketten nem írtunk bele már csak... - próbáltam menteni a helyzetet.
- Már megtettem! - még szúrósabb tekintet - Írtam neki egy képeslapot! - és azzal előhúzott egy csomagot a táskájából.
OK, OK! Mondjuk én arról beszéltem, hogy a naplóba írjon, de hát hajthatatlannak bizonyult, így két dolgot következtettem ki azonnal: először is nem fog beleírni, akármit is csinálok, másrészt jobb, ha odafigyelek a cselekedeteimre innentől kezdve.
Elszomorodtam egy kicsit, mert így korlátok közé szorítva esélyem se volt, hogy a búcsúzást lelki mélységében átéljem... de hát ugye A. még marad és vele nem érdemes összevesznem, mert egyébként - ha nem fáradt - akkor nagyon-nagyon kedves lány.
K. nem hallva az egész történetet, kb. 5 perc múlva próbálta megkérni A-t, hogy írjon a naplóba. Na őneki nem volt szúrós tekintettel tarkítva a mondandó, de végülis ők is annyiban maradtak, hogy nem ír bele a naplóba, hanem ha akarja ragassza bele a képeslapot... Kicsit mosolyogtam - a sarokban. :)
Na így indultunk. Az egyébként lelkes K., kissé szomorúan, maga se tudva, hogy éppen milyen érzelmi állapotban kellene legyen, de továbbra is igyekezett megtartani magabiztosságát. A., ki holtfáradtan ásítozva hullámzott érzelmei hátán és rosszmagam, aki próbáltam csendben maradni és maximálisan a segítésre koncentrálni.
30 perc taxizás alatt K. meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy kicsit fáradt vagyok, meg kezdődő náthával küszködök. Ezt egyébként szerintem tőle kaptam el, mert az elmúlt két hétben folyamatosan köhögött... csodálkozom, hogy eddig elkerültem. Na ez se lényeges, csak abból a szempontból, hogy emiatt elfogadták, hogy csöndben vagyok. Mint említettem már, gyakorlom az önfegyelmet. :)
Megérkeztünk a reptérre... 61 euró, azanyja! Hát drága az élet Párizsban, még drágább érkezni, vagy távozni. Könnyen megtaláltuk a beszállóhelyet. (Eszembe jutott, hogy kb 2 hete voltam itt Paolóékkal, akkor is önkéntes csomagfutárként.) Beálltunk a poggyász-feladó sorba, mert K. már mindent lerendezett... legalábbis azt hitte.
Ekkor kiderült, hogy őt félretájékoztatták, miszerint 50 kg-ig vihet fel csomagot, meg egy hátitáskát. Hát nem. A jegye 20+5 kg-ra jogosított. Lemértük a csomagokat később: 25+25+10 kg volt. De mérés nélkül is tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű. K. jogosan hivatkozott egy szóbeli ígéretre, amit ugye a földi kiszolgáló nem fogadhat el, hiszen neki papírok alapján kell dolgoznia. Azokon meg nem volt ilyen bejegyzés. Hárman próbáltuk kikérdezni/meggyőzni, illetve megoldásra kérni az urat, de hajthatatlan volt. Kezdetben azt hittük, hogy nincs arra se esélye, hogy felvigye a csomagjait, azaz nem fizetheti ki az extra díjat... de hát ez megint csak a francia nyelv és gondolkozás furcsasága miatt értettük félre, mert egyrészt ha volt is engedélyre utaló kifejezés, az oly körmönfontoltan volt megfogalmazva, vagy oly speciális kifejezésbe ágyazva hangzott el, hogy semelyikőnk se hallotta/értette... másrészt tipikus, mint nálunk is, hogy nem a megoldásra törekszenek a hivatalnokok, hanem arra, hogy bebizonyítsák, hogy igazuk van és hogy a jogi korlátokat nem tudják és nem is akarják áttörni.
Végül kiderült: 30 euró / kg áron mehet a csomag. A 3 extra pici táskából csináltunk 2-őt, ami nehéz volt, mert már A. érkezésekor a már eleve telipakolt táskák egyikébe bele kellett pakolni egy tekintélyes ajándékcsomagot. Kb. 10 percig szenvedtünk a reptéren... én különösen, mert a kollégiumi hűtőszekrénynek köszönhetően kialakult - szerintem praktikus és nagyszerű - csomagolás és elrendezéstechnikám sehogysem akarta A. tetszését elnyerni. Azért végülis megoldottam, hogy javarészt a jó meglátásaim érvényesüljenek az ő, puhaság/keménység/illatszer/egyéb kategorizálású csomagolása ellenében. Érdekes, hogy ilyen esetekben előtör belőle a matróna/amazon természet. Ismét meg kell jegyezzem, hogy nagyon praktikusan gondolkodónak ítélem meg őt általában és elég gyakorlatiasnak is. Tájékozódó képessége meg kiemelkedő!
Végülis csomagrafekvéses-nyomásos technikával megoldottuk a csomagolást. A. meg én tehénkedtünk a csomagra, K. meg kezelte a zárat (K., kb. 50 kg lehet).
Csomagok készen! Ismét vissza a csomagfeladáshoz. Egy csomag már elment, így már csak a másik nagy bőröndöt kellett feladni (750 euró!), a maradék hátitáska, meg egy kb 10 kg-os kisbőrönd meg elment kézipoggyászként. Nekem aggályaim voltak a kézipoggyász méretet miatt, de a földi kiszolgáló azt mondta, hogy elfér. Huncutul mosolygott. Elnézést kért a kellemetlenségekért, majd hozzátette: ellenszolgáltatásként biznisz klásszra ülhet. Ez azért is volt jó, mert kényelmesebb, másrészt eloszlatta azt a problémát, hogy hogyan fogja a kisbőröndöt elhelyezni? Ott nagyobb hely van.
Még nem tudom, hogy végül minden rendben ment-e ezután, de gondolom igen.
Aztán jött a búcsú, mert bár volt még kb másfél óra a vámolásig, de A. bevallotta, hogy fáradt és haza akar menni. Mondjuk lehetett benne egy kis búslakodás is és nem akarta sokáig húzni a búcsúzkodást.
Elbúcsúztunk, kb 2 perc alatt. Sok jókívánsággal szállt fel a repülőre.
Kicsit szomorú voltam én is. A. inkább. Én meg megpróbáltam vigasztalni:
- Hát lehet, hogy ez egy szomorú befejezés, de egyben egy új kezdet... ami pozitív végeredményben.
- Igen, ... neki (K.).
Ebből megértettem, hogy ő tényleg szomorú és ugyan felemásra sikeredett a biztatásom, továbbra is jó lesz csendben maradnom, mert a magam képességeivel úgy sem tudok jót/vidámítót mondani.
Másfél óra eRR Ö eRR (RER, csak a kiejtés végett, egyébként HÉV megfelelője). Egy padon A.val. Szinte csendben. Időnként felnézett az iPod-jából, mellyel éppen a legkedvesebb argentin barátnőjével csetelt. Egyszer felnézett:
- Hát nem csodálatos, hogy itt vagyok Párizsban és közben egy argentin barátnőmmel beszélek?
- De, nagyszerű dolog a technika! - én.
Nagyszerű, hogy itt ülsz velem szemben és a következő másfél órában csak 5-10 mondatot fogunk váltani, amikor épp a barátnőd valamiért nem tud azonnal válaszolni és ismét ráeszmélsz, hogy itt van veled valaki. Nagyszerű, mert cseteltél K.tól való búcsúzás alatt (előtt) is, miszerint nem adtad meg a kellő tiszteletet a távozónak. Persze sem én, sem K. nem szóltunk, mert tudtuk, hogy neked ez fontos. Nagyszerű, hogy már nem is vagy annyira szomorú, hiszen egy másik kedves ismerőssel való beszélgetés azonnal elfeledteti a búcsú keserűségét. Őszintén irigylem az ilyen embereket, mert carpe diem módon sokkal több pozitív dolgot élnek át és még ha nem is emlékeznek az eseményre 1 nappal később, de akkor is bennük marad a pozitív élmény kedvderítő hatása.
Nagyszerű! Megérkeztünk! Viszlát nemsokára!
(Igyekeztem névteleníteni a sztorit, mert rájöttem, hogy könnyen visszakereshető és manapság már Google Translatorral szinte bármi lefordítható. Az is biztos, hogy nem fogom semelyik angol ismerősömnek sem megmutatni, mert abból botrány lenne.)
- Hát lehet, hogy ez egy szomorú befejezés, de egyben egy új kezdet... ami pozitív végeredményben.
- Igen, ... neki (K.).
Ebből megértettem, hogy ő tényleg szomorú és ugyan felemásra sikeredett a biztatásom, továbbra is jó lesz csendben maradnom, mert a magam képességeivel úgy sem tudok jót/vidámítót mondani.
Másfél óra eRR Ö eRR (RER, csak a kiejtés végett, egyébként HÉV megfelelője). Egy padon A.val. Szinte csendben. Időnként felnézett az iPod-jából, mellyel éppen a legkedvesebb argentin barátnőjével csetelt. Egyszer felnézett:
- Hát nem csodálatos, hogy itt vagyok Párizsban és közben egy argentin barátnőmmel beszélek?
- De, nagyszerű dolog a technika! - én.
Nagyszerű, hogy itt ülsz velem szemben és a következő másfél órában csak 5-10 mondatot fogunk váltani, amikor épp a barátnőd valamiért nem tud azonnal válaszolni és ismét ráeszmélsz, hogy itt van veled valaki. Nagyszerű, mert cseteltél K.tól való búcsúzás alatt (előtt) is, miszerint nem adtad meg a kellő tiszteletet a távozónak. Persze sem én, sem K. nem szóltunk, mert tudtuk, hogy neked ez fontos. Nagyszerű, hogy már nem is vagy annyira szomorú, hiszen egy másik kedves ismerőssel való beszélgetés azonnal elfeledteti a búcsú keserűségét. Őszintén irigylem az ilyen embereket, mert carpe diem módon sokkal több pozitív dolgot élnek át és még ha nem is emlékeznek az eseményre 1 nappal később, de akkor is bennük marad a pozitív élmény kedvderítő hatása.
Nagyszerű! Megérkeztünk! Viszlát nemsokára!
(Igyekeztem névteleníteni a sztorit, mert rájöttem, hogy könnyen visszakereshető és manapság már Google Translatorral szinte bármi lefordítható. Az is biztos, hogy nem fogom semelyik angol ismerősömnek sem megmutatni, mert abból botrány lenne.)
