Hát ez vicc!

és mégsem!
Néhány napja esett meg, hogy reggel erősen esett. (Bocs.)
Ebben semmi meglepő nincs, mert az elmúlt hetekben minden nap esett, de aznap különösen. Meg kb. egy héttel korábban is hasonló intenzitással. Ráadásul mindkét nap fújt a szél is, így oldalról verte a szél az esőt az emberre.
A két alkalom között az volt a különbség, hogy míg az elsőt saját kabátomon tapasztaltam a vasútállomás és a munkahely között, addig a másodikat a vonatablakból láttam és lecsendesedett mire ugyanazt az utat bejártam, mint mindennap. A közös dolog pedig ezekben az, hogy az első alkalommal én áztam szét az esőkabátom ellenére, míg a második alkalommal a lengyel kolléganőm. Ebédlőbe menet beszéltük meg ezt a dolgot és mindketten arra panaszkodtunk, hogy hiába voltunk felszerelkezve - én kabáttal, ő esernyővel - mindkettőnknek a nadrágja csurom víz lett.
Erről eszembe jutott a székely vicc és kezdtem mesélni neki:
- Amikor a falusi öregember felkel este, hogy...
Erre elkezd nevetni. Mondom ez így jó lesz, mert a végén már fetrengeni fog a nevetéstől, ha már ettől a sima bevezetőtől ilyen jó kedve lett. Azért megálltam egy pillanatra és ekkor kérdezte:
- Ez az a történet, aminek aza vége, hogy: "Nem, nem esik, hanem fúj." ?
- ... (nyitottszáj) - volt a válaszom.
Hát ezt te meg honnan ismered? Ja! Nekik is van egy ilyen viccük, szintén egy speciális néprétegre/régióra vonatkoztatva.
Azistállóját, hát már a székely viccek is nemzetköziek!?

Segítség

Csütörtökön csak délután értem be a munkahelyre, de nem okozott lelkiismeretfurdalást, mert fontos dolgot tettem. Nem büszkélkedni akarok vele.
Messziről indítom a sztorit, ahogy szoktam. :)
A múlt hétvégén pénteken írtam a Facebookon egy romániai barátnak, akit itt ismertem meg. Írtam, mert szülinapja volt másnap. Kedvesen reagált, mert elhívott a másnapi szülinapi bulijára, aminek megörültem, mert annak ellenére, hogy eddig volt egy elég jelentős távolságtartásom a románokkal szemben (megalapozott, gyermekkori érzelmek, megérzések alapján), úgy tűnt, hogy ezen túl tudok lépni. Egyébként megismerkedésünk napján az ő szemében is észrevettem a "tudom mely nemzet fia vagy és hogyan viszonyulnak egymáshoz nemzeteink" tekintetet, ezért csodálkoztam is egy kissé a meghíváson.
Ugyan én az elmúlt 3 hónapban próbáltam jobban megismerni, mert nagyszerű képessége van a fekete-fehér fotózáshoz és gondoltam tanulhatok tőle és esetleg én is taníthatok neki egy-két trükköt, de valahogy sose sikerült a találkozás. Na mindegy!
Szombaton találkoztunk és részt vettem egy jó hangulatú partin, kb 10 franciával (nos igen, ha az ember hallgató, akkor könnyebben jön az ismerkedés a bennszülöttekkel, de ezt most nem fejtem ki), meg a korábban megismert lengyel duóval és egy német sráccal - akikről egyszer majd külön írok.
Sajnos már 9 körül el kellett hagyjam a társaságot, mert más kedves barátaim társaságához csatlakoztam. Azonban már eljövetelem előtt megtudtam, hogy nemcsak szülinapi buliról van szó, hanem egyben egy búcsúpartiról, mert csütörtökön tervezett (vala) távozni. Így kértem, hogy ha lesz ideje, akkor fussunk még egyszer össze a héten.
Második meglepetést okozta, hogy ismét beleegyezett, sőt tartotta a szavát. Így most már csak a Citések (ittlakók) jöttek össze a maradék 5 üveg bor elfogyasztására. 5 ember (!), ilyenben is ritkán veszek részt, főleg aktívan. A bejutáskor akadt egy kis problémám, mégpedig az, hogy elfelejtettem a szobaszámot, így végül a portás kétkedése és díszkísérete mellett ki kellett hívnom a lányt a szobából, hogy a portás végülis megnyugodjon, hogy nem betörő vagyok. :)
Én igazából nem inni akartam, hanem a köztünk lévő rejtett távolságtartás leküzdése végett felajánlani (és alapban baráti megnyilatkozásként), hogy segítek neki másnap a reptérre eljutni. Először tiltakozott, de aztán elfogadta. Megjegyzem én tudtam, hogy milyen nehéz egyedül sok csomaggal közlekedni, így átérezve a helyzetét, elutasítás esetén is megjelentem volna másnap reggel.
Felhívtam figyelmét arra, hogy épp egy nappal előtte kezdtek sztrájkba mindkét fő reptéren, de ő megnyugtatott, hogy ő a harmadikra megy és ott tudomásunk szerint nem volt sztrájk. Kb. hajnali 3-kor (szerda, ill csütörtök) noszogattam lengyel barátunkat, hogy most már ideje lenne lelépni... megtettük.
Így történt, hogy aznap reggel 9-kor keltem és utána 10-kor ott voltam nála. Egy csomagra azonnal felajánlottam, hogy megőrzöm és majd eljuttatom neki, így már csak 4 táska maradt. Elhagytuk a kolit. Stresszes volt szegény. Valószínűleg zavarta az út, a távozás...
A metrón mondtam neki, hogy ha gondolja még hagyhat itt cuccot és akkor biztosan nem lesz gondja a reptéren, mert pl. 4 csomagja semmiképp nem lehet. Mondta, hogy majd megoldja. Én nem akartam erősködni, de persze igazam lett. Szegénynek 7 kiló extrája volt, amiből 5 kg-nyitól megszabadult, nagy szívfájdalmak közepette kidobta. Aztán jött a kérés, hogy a két kistáskájából csináljon egyet... Hmm, hmmm. Én már nem voltam ott, így egyrészt nem láthatta az "én megmondtam" ábrázatomat, másrészt nem tudta nekem adni a cuccokat. Én csak a reptérre vivő buszra segítettem fel, de már ezzel is leküzdöttük a reptérre utazás nehezebb részét.
Ezeket már csak onnan tudom, hogy megírta miután hazaért. 30 percet késett a gép, illetve kezdetben úgy volt, hogy nem a célállomáson szállnak le a köd miatt, de aztán végülis ennyire nem cseszett ki vele a sors.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon örült a segítségnek.