Bordó (2)

előző rész

Visszajutottam Bordeaux (B) belvárosába és gondoltam hazagyalogolva még megtekinthetek néhány dolgot, megjegyezhetek néhány látnivalót, amiért érdemes lesz visszajönni másnap, vagy este. A legnagyobb gondot az okozta, hogy ugyan nagyjából sejtettem hol vagyok, de pontosan nem tudtam, így nagyjából égtájak alapján tájékozódtam.. már amennyire egy borult esős napon magas házak között ezt ki lehet találni. Mindenesetre a Garonne (folyó) jó irányadó volt. Sajnos szépnek nem mondhatnám a folyót, mert a sok esőzés miatt a megáradt kisebb folyók sárgás iszapos-agyagos vize elcsúfította. A kőhídja (Pont de pierre) azonban szép, még ha nem is extravagáns, mint mondjuk a párizsi III Alexandre híd. Ezen a hídon kívül még kettő van az egész városban (250 ezer lakos, agglomerációval 1 millió), de nincs is többre nagyon szükség, mert a folyó túloldalán elsősorban iparterület van.
Elgondolkozva Bordeaux (történelmi, kulturális, gazdasági) jelentőségén arra a megállapodásra jutottam, hogy - figyelembe véve a franciák lokálpatriotizmusát - teljesen érthető, hogy nem akarnak több hidat, hiszen minek menjenek a folyó túloldalán lévő barbárok közé? Gondoljátok túlzok. Hát nem. Nagyon megörültem emberismeretem eme kitűnő gondolatmenetének, amikor megtudtam, hogy a Garonne és Dordogne közét Entre deux Mersnek, azaz Két tenger közének hívják, míg a keletre eső oldalt Tengeren túlnak nevezik. A másnapi vendéglátóim francia fele is megerősítette vélekedésem - kérés nélkül - amikor viccelődve kijelentette, hogy hát az már külföld.

Egyébként Aquitaine (Aquitánia) az ország legnagyobb régiója (úgy, mint nálunk a Nyugat-Dunántúli régió), a departement az Gironde, ami mondjuk a megyéinknek felel(ne) meg.

Vissza a városhoz. Sétáltam. Pontosabban bolyongtam fel-alá. Kerestem egy utcát, amin el tudtam volna jutni a koliig. Mint az szombat este 7 órakor (visszaindulásom előtt 1 órával) kiderült, hogy egy bizonyos ponton csak a piac választott el a keresett utcától, ami viszont zárva volt, emaitt nem tudtam átjutni, így egy óriásit kellett kerüljek. Persze akkor még nem tudtam, hoyg ilyen közel voltam a célhoz.
Sebaj, 1 óra alatt, kb. 6-ra odaértem a koliba. Kivettem és kifizettem a szobát, elfoglaltam a felső ágyat, mert az alsót már lefoglalta egy koreai származású francia építész srác a szomszédos Dax-ból. Nagyon kedves srác, ki is mentünk mindjárt az esőben egy esti sétára. Félúton ismét zuhogott, így 11-re vissza is jöttünk, de közben láthattam a teljesen kihalt sétálóutcát (rue Sainte Catherine). Igyekeztem időben lefeküdni, mert fáradt voltam és másnap 7:40-kor indult a vonatom Langonba, ahol magyar ismerősöm Anikó és férje várt rám. 7-kor csörgött az óra, de visszaaludtam és így 7:17-kor ébredtem. Hát 8 perc múlva már az utcán voltam, úgy hogy közben nylon zacsiból "titokzoknit" csináltam a cipőbe, hogy ne ázzon át a zoknim. 30 percig volt hasznos. :)
A vonatot elértem, de lévén az első alkalom, hogy nem TGV jegyet, hanem sima vonatjegyet kaptam, fogalmam sem volt, hogyan kell érvényesíteni. 5 percem volt az indulásig, de közben még megkérdeztem a kasszánál, hogy legalább a jegyem jó távolságra szól-e. Az automatánál próbáltam érvényesíteni keresztbe, hosszába, fonákról, színéről... sehogy sem sikerült. Beszélni akartam a kalauzzal - mert előírás, hogy szólni kell - de 1 perc felszállási idővel nem volt kedvem végigrohanni a vonat elején álló kalauzig. Felszálltam és ez volt az egyetlen alkalom a 6 vonatozás közül, amikor az ellenőr jött és tette a dolgát. Egyből szóltam, hogy
- Jó napot, elnézést! Nem sikerült lyukasztani.
Elkezdett magyarázni, hogy
- A jegy nem érvényesítése 10 eurós büntetést von maga után.
- 4-szer próbáltam érvényesíteni.
- Szólni kell nekem, a kalauznak.
- Most szóltam, nem? Azzal kezdtem.
- Legközelebb a jegykezelő automata bal oldalánál finoman tolja be a jegyet. - mondta megenyhülve. Pedig még hátra volt a legfőbb ütőkártyám: most használtam életemben először nem szokásos méretű jegyet. Fogalmam sem volt hogy ennyire bonyolult és hogy eltér a hagyományos jegy érvényesítésétől.
- Hát én középen próbáltam, azért nem sikerült valószínűleg - mondtam.
- Legközelebb baloldalt finoman próbálkozzon. - ismételte meg. Nem mertem feltenni a kérdést, hogy a bal oldal miért "logikusabb" a középnél, de már nem volt értelme, hiszen nem akartam bosszantani, mert a végén még megbüntet. :)

Az aznapi túrám a Bordeaux-Langon (dél-kelet) - St Émilion (észak-kelet) háromszögben történt. [Kattints a képre a Google térkép(em) eléréséhez, ha még nézelődni akarsz a környéken.]

Reggel 9:30-kor már Langonban voltam és Anikóék már vártak rám. Elmentünk a helyi nagypiacra, ahol egészséges kinézetű zöldségek, gyümölcsök és húsok, csigák, kagylók tekintettek várakozva a vásárlókra. Én csak juhsajtot (brebis, a Pyreneusokból) vásároltam, meg elgondolkoztam az osztrigán, de végül is nem ettem, pedig állítólag épp szezonja volt. Egy osztriga 1-2 euróba került. Drága ezért a nyúlós valamiért.
Ezután, még szemerkélő esőben elindultunk Saint Émilionba, a bordói levek egyik fő előállítási helyszínéhez.
Turisztikai látványosságnak is nagyon szép a kis (gallo-római korban alapított) ókori falu (~2000 lakosú). Van egy monolit temploma a falu közepén, azaz az egészet egy szikladarabból faragták ki. Kb. 130 m magas a talapzattal együtt. Anikóval beiratkoztunk egy városnéző túrára, ahol is a település alatti látványosságokat mutatták meg: altemplom, Szent Emilion rejtek- és lakhelye és néhány a középkorban épült Benedek rendi kolostorhoz tartozó pincét.
Az altemplom gigantikus méretű belmagassággal rendelkezik (kb. 40 m) és mindez még a templom alsó része csak. A falak nem díszítettek, mert innen elsősorban csak elvitték a kifaragott anyagot, más helyre építkezéshez, vagy épp szobrászathoz(?).

Ritka módon az építészeket a kifaragott anyaggal fizették ki. Sajnos az évszázadok során repedések jelentek meg a templomban, ezért a 6 darab 3*5 méter alapterületű oszlopot fémpántokkal megerősítették. Ez egy kicsit elrondította a templomot. Összességében az altemplom eléggé jól védhető menhelyként is szolgálhatott háborús időkben.

Sztori: Szent Emilion eredete meghatározhatatlan, de nagy valószínűségek szerint nem "ófrancia" azaz nem gall. Nincs sírja, sőt síremléke sincs. Ereklyéjük sincs tőle, még egy jobb kislábujj sem maradt meg. Ellenben történetek vannak, de az idegenvezető számomra meglepő módon kijelentette, hogy nem tudni, hogy ez mind vele estek-e meg, vagy csak az esztendők során a kedvelt regék, mende-mondák az ő alakjához is társultak.
A két legfőbb dolog, ami a szentté avatásában is jelentős szerepet játszott:
A korában sok hozzá hasonló "szerzeteshez" hasonlóan szegény körülmények között élt és innen onnan elcsípett egy-egy kenyérbürkét. Egyszer aztán rá a akarták bizonyítani a lopás tényét, de felszólításra széttárt kabátja alól csak tüzifa potyogott ki. A tüzifa gyűjtése akkor azonban nem volt vétség. Tehát a lopott kenyér fává változott, hogy megmeneküljön a büntetésvégrehajtás elől.
Másrészt, későbbi kolostorbeli élete során sok terméketlen asszony látogatott el hozzá és segítette őket áldott állapotba kerülni.
Hát vannak dolgok, amiket így is, meg úgy is lehet nézni. :)

Fred mesélte, hogy van egy dokumentumfilm, ami Olaszországban játszódik, de valójában itt történt meg. A filmet én is láttam és az egyik kulcsjelenet az az, hogy a németek a kivonulás előtt minden hordót igyekeztek elvinni, amit meg már nem sikerült felpakolni azt meg megrongálták és kifolyatták a bort. Csakhogy a franciák még a megjelenésük előtt a legjobb minőségű boraikat mélyen elrejtették és befalazták a kazamaták, illetve a pincerendszer mélyére. Maradt miből újraindítani a gazdaságot.
Borkostolóra is volt lehetőség, de az annyira nem érdekelt, mert tudtam, hogy venni fogok bort és azzal térek vissza Párizsba. Párizsi középáron sikerült megebédelnük, de az étel minősége messze felülmúlta a hasonló árú párizsi étkeket. Tengeri halleves, amibe majonézt, reszelt sajtot és croutont (kenyérpirítóst) kellett belekeverni. Másodikra confit de canard (kacsasültet) ettem, nagyon ízletes öntettel és körettel. A desszert az baszk torta volt, ami mandulakrémes torta, egy kis vaníliasodóval.

Ezután felmentünk a Tour du Roy (Király torony) csúcsára, majd amikor megláttuk a hozzánk képest 1 óra késében lévő túristacsoportot a torony felé áramlani, mondtam a többieknek, hogy menjünk le a szűk csigalépcsőn mielőbb, mert itt 30 embert kerülgetni elég macerás. Így összesen csak 2 embert kellett kikerülni, de ők a lépcsőfokok külső részén álltak, míg mi lefele menetben, félsötétben a kb. 5-8 cm széles lépcsőfokon kellett egyensúlyozzunk, én egy kamerástáskával az oldalamon.

Mire kikerültem a két szembejövő csajszit, addigra erős izomláz alakult ki mindkét lábamban. Ez szerencsére elmúlt úgy 10 perc alatt, ezzel is mutatva, hogy inkább az egyensúlyozás okozta, mint a fel-le lépcsőzés. Innen átmentünk a falu szélén lévő "borkombinát" eladótermébe, ahol olcsóbban tudtunk hozzájutni a borokhoz, mint bent a városban. 2 db St emilioni borral tértem vissza B-ba.

(folyt. köv.)