Santa-Klaus

Sánta Edömér, született kismátragerebesi lakos és Klausreis Aladár, budaörsi kispolgár még 1678 telén, amikor nagyon nagyon sok hó esett elindultak beszerző körútra. Ezen az útjukon érintették Skandináviát, annak ellenére, hogy ott még több hó volt. Őket ez ugyan egy kicsit zavarta, de az előnyükre is vált. Olyan gyorsan sikló szánja senkinek nem volt a világon, mint nekik. 6 almás-deres ló vontatta és az ügyes kocsisnak bizonyuló Aladár még tovább fokozta a szán versenyképességét. Céljuk és motivációjuk is az volt, hogy a tél beálltával bejárják az északi sarkkörig Európát és versenyre hívjanak minden magát valamire is tartó szán tulajdonost, vagy hajtót. Természetesen pénzért, fogadással egybekötve. Már Finnországban jártak, amikor már több, mint 100 falusi-, városi és tanyaversenyen nyertek. Tekintélyes összeg lapult már a ládikóban, amit senkinek nem mutattak, sőt a szán közelébe se engedtek senkit.
Közben felmerült bennük, hogy további haszonra tehetnek szert, ha a tehetősebb szántulajok verseny utáni meghívását elfogadják, majd körülnézve a vendéglátói házban, ha lehet még távozásukkor, vagy esetleg az éjszaka leple alatt visszatérve még gazdagabban induljanak a következő vidék irányába.
Így történt ezen az estén is. A gazdag és nemes úr, aki örömest fogadta őket a 40 szobás kastélyában, teljes körű vendéglátásban részesítette őket, így szállást is kínált a két nyertes számára. Felajánlotta egyben 6 rénszarvasát, hisz a lovak már eléggé betegesek lettek és ráadásul a lábukat össze vissza kaszabolta a jég az elmúlt két verseny során, amit a sietős távozásuk miatt nem volt alkalmuk meggyógyulni hagyni.
Aznap este is elhatározták, hogy jelentős vagyonnal, valamint az ígért 6 rénszarvassal távoznak. Hajnal előtt keltek és keltették a lovászt (rénszarvászt) is, miután a szánra már felpakolták a hozott és a talált kincseket. Megkapták a réneket, majd uccu neki, még hajnal hasadta előtt (ami egyébként sem történt meg 10 óra előtt) nekivágtak az útnak. Csakhogy ezúttal a gazda hamarabb ébredt, mint azt eddig megszokták, így az hamar üldözésbe kezdett. Ugyan a szán villámgyors volt, de a szarvasok irányítása már okozott egy kis gondot. A közeli kis városkába érve, egy az utcára ugró kölyök miatt Aladár kénytelen volt gyors irányváltásra kényszeríteni a szarvasokat, amitől a szán kisodródott és az egyik ház falának csapódott. Senkinek semmi baja nem lett, ellenben a láda leesett a szánról. Észrevették és sikerült a nyakukban lihegő üldözők ellenére időben visszarakni a szánra. Nyomban tovább is hajtottak. Azt azonban nem vették észre, hogy a láda sérült sarkából folyt ki a pénz, ékszer és mindenféle csecsebecse, amit addig összeherdáltak. Az üldözők se vették észre, mert jobban el voltak foglalva a tolvajok kézre kerítésével és üldözésével.
Amikor reggel a kisváros felébredt, akkor a lakosok szinte egyszerre vették észre, hogy az utcán, a házuk ajtaja előtt valami értékes dolog hever a hóban. Minden házra jutott egy kis ez, egy kis az. Vidám hangulat lett úrrá a városon és mindenki a titokzatos hajnali szánról és üldözőiről beszélt. Sikerült kideríteni, hogy Santa-Klaus volt a jótét lélek, akik ugyan ketten voltak, de hát a nép hamar egy személlyé olvasztotta össze a két kimondhatatlan név tulajdonosát.
December 6-át azóta is emlegetik a városban...

Bordó (2)

előző rész

Visszajutottam Bordeaux (B) belvárosába és gondoltam hazagyalogolva még megtekinthetek néhány dolgot, megjegyezhetek néhány látnivalót, amiért érdemes lesz visszajönni másnap, vagy este. A legnagyobb gondot az okozta, hogy ugyan nagyjából sejtettem hol vagyok, de pontosan nem tudtam, így nagyjából égtájak alapján tájékozódtam.. már amennyire egy borult esős napon magas házak között ezt ki lehet találni. Mindenesetre a Garonne (folyó) jó irányadó volt. Sajnos szépnek nem mondhatnám a folyót, mert a sok esőzés miatt a megáradt kisebb folyók sárgás iszapos-agyagos vize elcsúfította. A kőhídja (Pont de pierre) azonban szép, még ha nem is extravagáns, mint mondjuk a párizsi III Alexandre híd. Ezen a hídon kívül még kettő van az egész városban (250 ezer lakos, agglomerációval 1 millió), de nincs is többre nagyon szükség, mert a folyó túloldalán elsősorban iparterület van.
Elgondolkozva Bordeaux (történelmi, kulturális, gazdasági) jelentőségén arra a megállapodásra jutottam, hogy - figyelembe véve a franciák lokálpatriotizmusát - teljesen érthető, hogy nem akarnak több hidat, hiszen minek menjenek a folyó túloldalán lévő barbárok közé? Gondoljátok túlzok. Hát nem. Nagyon megörültem emberismeretem eme kitűnő gondolatmenetének, amikor megtudtam, hogy a Garonne és Dordogne közét Entre deux Mersnek, azaz Két tenger közének hívják, míg a keletre eső oldalt Tengeren túlnak nevezik. A másnapi vendéglátóim francia fele is megerősítette vélekedésem - kérés nélkül - amikor viccelődve kijelentette, hogy hát az már külföld.

Egyébként Aquitaine (Aquitánia) az ország legnagyobb régiója (úgy, mint nálunk a Nyugat-Dunántúli régió), a departement az Gironde, ami mondjuk a megyéinknek felel(ne) meg.

Vissza a városhoz. Sétáltam. Pontosabban bolyongtam fel-alá. Kerestem egy utcát, amin el tudtam volna jutni a koliig. Mint az szombat este 7 órakor (visszaindulásom előtt 1 órával) kiderült, hogy egy bizonyos ponton csak a piac választott el a keresett utcától, ami viszont zárva volt, emaitt nem tudtam átjutni, így egy óriásit kellett kerüljek. Persze akkor még nem tudtam, hoyg ilyen közel voltam a célhoz.
Sebaj, 1 óra alatt, kb. 6-ra odaértem a koliba. Kivettem és kifizettem a szobát, elfoglaltam a felső ágyat, mert az alsót már lefoglalta egy koreai származású francia építész srác a szomszédos Dax-ból. Nagyon kedves srác, ki is mentünk mindjárt az esőben egy esti sétára. Félúton ismét zuhogott, így 11-re vissza is jöttünk, de közben láthattam a teljesen kihalt sétálóutcát (rue Sainte Catherine). Igyekeztem időben lefeküdni, mert fáradt voltam és másnap 7:40-kor indult a vonatom Langonba, ahol magyar ismerősöm Anikó és férje várt rám. 7-kor csörgött az óra, de visszaaludtam és így 7:17-kor ébredtem. Hát 8 perc múlva már az utcán voltam, úgy hogy közben nylon zacsiból "titokzoknit" csináltam a cipőbe, hogy ne ázzon át a zoknim. 30 percig volt hasznos. :)
A vonatot elértem, de lévén az első alkalom, hogy nem TGV jegyet, hanem sima vonatjegyet kaptam, fogalmam sem volt, hogyan kell érvényesíteni. 5 percem volt az indulásig, de közben még megkérdeztem a kasszánál, hogy legalább a jegyem jó távolságra szól-e. Az automatánál próbáltam érvényesíteni keresztbe, hosszába, fonákról, színéről... sehogy sem sikerült. Beszélni akartam a kalauzzal - mert előírás, hogy szólni kell - de 1 perc felszállási idővel nem volt kedvem végigrohanni a vonat elején álló kalauzig. Felszálltam és ez volt az egyetlen alkalom a 6 vonatozás közül, amikor az ellenőr jött és tette a dolgát. Egyből szóltam, hogy
- Jó napot, elnézést! Nem sikerült lyukasztani.
Elkezdett magyarázni, hogy
- A jegy nem érvényesítése 10 eurós büntetést von maga után.
- 4-szer próbáltam érvényesíteni.
- Szólni kell nekem, a kalauznak.
- Most szóltam, nem? Azzal kezdtem.
- Legközelebb a jegykezelő automata bal oldalánál finoman tolja be a jegyet. - mondta megenyhülve. Pedig még hátra volt a legfőbb ütőkártyám: most használtam életemben először nem szokásos méretű jegyet. Fogalmam sem volt hogy ennyire bonyolult és hogy eltér a hagyományos jegy érvényesítésétől.
- Hát én középen próbáltam, azért nem sikerült valószínűleg - mondtam.
- Legközelebb baloldalt finoman próbálkozzon. - ismételte meg. Nem mertem feltenni a kérdést, hogy a bal oldal miért "logikusabb" a középnél, de már nem volt értelme, hiszen nem akartam bosszantani, mert a végén még megbüntet. :)

Az aznapi túrám a Bordeaux-Langon (dél-kelet) - St Émilion (észak-kelet) háromszögben történt. [Kattints a képre a Google térkép(em) eléréséhez, ha még nézelődni akarsz a környéken.]

Reggel 9:30-kor már Langonban voltam és Anikóék már vártak rám. Elmentünk a helyi nagypiacra, ahol egészséges kinézetű zöldségek, gyümölcsök és húsok, csigák, kagylók tekintettek várakozva a vásárlókra. Én csak juhsajtot (brebis, a Pyreneusokból) vásároltam, meg elgondolkoztam az osztrigán, de végül is nem ettem, pedig állítólag épp szezonja volt. Egy osztriga 1-2 euróba került. Drága ezért a nyúlós valamiért.
Ezután, még szemerkélő esőben elindultunk Saint Émilionba, a bordói levek egyik fő előállítási helyszínéhez.
Turisztikai látványosságnak is nagyon szép a kis (gallo-római korban alapított) ókori falu (~2000 lakosú). Van egy monolit temploma a falu közepén, azaz az egészet egy szikladarabból faragták ki. Kb. 130 m magas a talapzattal együtt. Anikóval beiratkoztunk egy városnéző túrára, ahol is a település alatti látványosságokat mutatták meg: altemplom, Szent Emilion rejtek- és lakhelye és néhány a középkorban épült Benedek rendi kolostorhoz tartozó pincét.
Az altemplom gigantikus méretű belmagassággal rendelkezik (kb. 40 m) és mindez még a templom alsó része csak. A falak nem díszítettek, mert innen elsősorban csak elvitték a kifaragott anyagot, más helyre építkezéshez, vagy épp szobrászathoz(?).

Ritka módon az építészeket a kifaragott anyaggal fizették ki. Sajnos az évszázadok során repedések jelentek meg a templomban, ezért a 6 darab 3*5 méter alapterületű oszlopot fémpántokkal megerősítették. Ez egy kicsit elrondította a templomot. Összességében az altemplom eléggé jól védhető menhelyként is szolgálhatott háborús időkben.

Sztori: Szent Emilion eredete meghatározhatatlan, de nagy valószínűségek szerint nem "ófrancia" azaz nem gall. Nincs sírja, sőt síremléke sincs. Ereklyéjük sincs tőle, még egy jobb kislábujj sem maradt meg. Ellenben történetek vannak, de az idegenvezető számomra meglepő módon kijelentette, hogy nem tudni, hogy ez mind vele estek-e meg, vagy csak az esztendők során a kedvelt regék, mende-mondák az ő alakjához is társultak.
A két legfőbb dolog, ami a szentté avatásában is jelentős szerepet játszott:
A korában sok hozzá hasonló "szerzeteshez" hasonlóan szegény körülmények között élt és innen onnan elcsípett egy-egy kenyérbürkét. Egyszer aztán rá a akarták bizonyítani a lopás tényét, de felszólításra széttárt kabátja alól csak tüzifa potyogott ki. A tüzifa gyűjtése akkor azonban nem volt vétség. Tehát a lopott kenyér fává változott, hogy megmeneküljön a büntetésvégrehajtás elől.
Másrészt, későbbi kolostorbeli élete során sok terméketlen asszony látogatott el hozzá és segítette őket áldott állapotba kerülni.
Hát vannak dolgok, amiket így is, meg úgy is lehet nézni. :)

Fred mesélte, hogy van egy dokumentumfilm, ami Olaszországban játszódik, de valójában itt történt meg. A filmet én is láttam és az egyik kulcsjelenet az az, hogy a németek a kivonulás előtt minden hordót igyekeztek elvinni, amit meg már nem sikerült felpakolni azt meg megrongálták és kifolyatták a bort. Csakhogy a franciák még a megjelenésük előtt a legjobb minőségű boraikat mélyen elrejtették és befalazták a kazamaták, illetve a pincerendszer mélyére. Maradt miből újraindítani a gazdaságot.
Borkostolóra is volt lehetőség, de az annyira nem érdekelt, mert tudtam, hogy venni fogok bort és azzal térek vissza Párizsba. Párizsi középáron sikerült megebédelnük, de az étel minősége messze felülmúlta a hasonló árú párizsi étkeket. Tengeri halleves, amibe majonézt, reszelt sajtot és croutont (kenyérpirítóst) kellett belekeverni. Másodikra confit de canard (kacsasültet) ettem, nagyon ízletes öntettel és körettel. A desszert az baszk torta volt, ami mandulakrémes torta, egy kis vaníliasodóval.

Ezután felmentünk a Tour du Roy (Király torony) csúcsára, majd amikor megláttuk a hozzánk képest 1 óra késében lévő túristacsoportot a torony felé áramlani, mondtam a többieknek, hogy menjünk le a szűk csigalépcsőn mielőbb, mert itt 30 embert kerülgetni elég macerás. Így összesen csak 2 embert kellett kikerülni, de ők a lépcsőfokok külső részén álltak, míg mi lefele menetben, félsötétben a kb. 5-8 cm széles lépcsőfokon kellett egyensúlyozzunk, én egy kamerástáskával az oldalamon.

Mire kikerültem a két szembejövő csajszit, addigra erős izomláz alakult ki mindkét lábamban. Ez szerencsére elmúlt úgy 10 perc alatt, ezzel is mutatva, hogy inkább az egyensúlyozás okozta, mint a fel-le lépcsőzés. Innen átmentünk a falu szélén lévő "borkombinát" eladótermébe, ahol olcsóbban tudtunk hozzájutni a borokhoz, mint bent a városban. 2 db St emilioni borral tértem vissza B-ba.

(folyt. köv.)

Bordó (1)

Hosszú hétvége
Indulás csütörtök reggel 9h40-kor, érkezés 13h47-kor. 4 óra TGV Paris Montparnasse állomástól Bordeaux Saint Jean állomásig.
Már itt az utazgatás egyik fő momentuma megjelent, ugyanis nyomtatott jeggyel szálltam fel a vonatra és míg a normális jegyet kezelni kell egy automatával (composter), addig az A4-es papírommal nem tudtam mit kell kezdjek. Megtudakoltam és azt mondták, hogy semmit. Egyébként a 4 óra alatt egy kalauz sem járt a kocsinkban, így akár jegy nélkül is utazhattam volna (akárcsak visszafele).
A vonaton meglepően sok üres hely volt, de ezt a mellettem lévő apuka is kifejtette a fiának. Innentől kezdve apuka gondolatai hangosan szálltak a kocsiban:
- Na miért megyünk mi most Bordeaux-ba? Hangzott a kérdés, amire a kb. 4 éves gyerek nem igazán tudott válaszolni, mert apuka csak költőinek, illetve méginkább az utazóközönségnek szánta kérdést, így azonnal meg is adta rá a választ:
- Mert apuci cége jól dolgozott.
Anyád, gondolták még vagy néhányan a kocsiban. Többek között a mellettem ülő nő is fintorgott egyet.
Egyetlen jópofa dolgot a gyerek követett el - annak ellenére, hogy végigkiabálta az utat, mert halkan beszélni nem tudott - megtalálta az ablaktörő kalapácsot. Megkérdezte apját, hogy mi az.
- Azt akkor kell használni, ha "egy kis probléma" van a vonattal és az ablakon kell kimászni.
- Mi az, hogy "egy kis probléma"? - jött a kérdés.
Itt kénytelen voltam elvigyorodni magam, bele az apuka szemébe.
- Ha mondjuk lerobban a vonat és nem nyílnak az ajtók...
Na, kivágta magát!

Kölcsön táskával és kölcsön fényképezőgéppel utaztam. Ugyan van két hátitáskám, de az egyik kicsi, a másik túl nagy. Ugyanígy van fényképezőgépem, de az filmes, amit kölcsönkaptam az meg egy profi digitális kamera (képek csatolva). Ismétlem a kamera profi, nem én! :)
Megérkezésemkor Bordeaux heves záporral fogadott. Kb. 5 percig gondolkoztam, hogy mit tegyek, de aztán tudva, hogy 5-ig nem mehetek be a szobámba kénytelen voltam nekiindulni a városnak. Ráadásul 3 napom jelentős részét B-ón kívül terveztem tölteni, így ki akartam használni minden percet. Amíg az állomástól a villamosmegállóig eljutottam, addig jelentősen eláztam és ráadásul kiderült, hogy a minőségi cipőm talpa varrott. Ez ugye azt jelentette, hogy a pocsolyák összes tartalma belement a cipőmbe és így 1,5 napig vízben járkáltam. Szerencsére az eső mellett meleg volt az idő, így nem kellett félnem a megfázástól. Azt viszont nem értem, hogy eddig miért nem derült ki számomra, hogy beázik a cipő talpa. Talán a víz mennyisége volt jóval több, mint eddig bármikor.
Úgy döntöttem, hogy villamosra szállok és elmegyek egy nyugati városrészbe (Merignac), ahol találtam 4-5 látnivalót a wikipedian. Sajnos esett az eső, ráadásul ünnepnap volt (Armistice, I VH-s felszabadítási megemlékezés), így mindent zárva találtam. A kastély megtekintéséért (rácson keresztül) 1 órát vártam és utaztam, ugyanis csak ekkor esett le, hogy aznap esélyem sincs bármilyen épület belső megtekintésére, amikor megláttam a zárt kerítést. Persze az egész kirándulás úgy alalkult ki, hogy hosszú hétvégét lehetett csinálni a csütörtöki szünnap miatt.
A másik látnivaló a helyi templom volt, ami a frissen cserélt útburkolat miatt - egy itteni ismerősöm szerint úgy néz ki, mintha egy régi templomot beemeltek volna egy modern (és szürke) város közepére. Végül is ezen kívül semmit nem láttam itt, ellenben jól elment vele 3 óra.

(folyt. köv.)

E-szerelmes emil

Nagyon jó. Aranyos. Profi.

szólj hozzá: Korunk szerelmes levele

Hungaria Nostra

Unokáink - de mi - se fogják/juk látni...
Ide is beírom, hogy többen is olvashassák és feliratkozhassanak.

Ez az a filmsorozat, ami megérdemli, hogy beszéljünk róla. Ugyan jelen pillanatban még csak 2 részen vagyok túl, de emlékszem, hogy szép dolgokat mutatott be, sőt, ahogy a petíciós oldalon is olvasható, olykor azt is bemutatták, hogy szakemberek hogyan védik a műemlékeket, illetve az egyszerű ember mit tehet azok állagának megőrzése érdekében (és mit ne tegyen az ellen).

Ugyan a műsorvezető (Ráday Mihály Úr) kicsit vontatott a mai rohanó világhoz és nyilvánvalóan egy PS3 lövöldözős programhoz szokott gyereket/ifjút nem köt le ha végigsrenkel a kamera egy épület homlokzatán (2 perc alatt), DE
abban is biztos vagyok, hogy majd (legkésőbb) nyugdíjas koromban szívesen nézem majd mamuszban a fotöjből a sorozat egyes részeit... már csak a nosztalgia kedvéért is.

Mentsük meg az öröksévédelmünk egyik legkiemelkedőbb alkotás(sorozatát)!