Egy magyar tanmese

Ma kaptam emailben:

Nemrégiben egy magyar és egy japán cég nyolcevezős versenyt rendezett a Dunán. A verseny előtt mindkét csapat keményen edzett, hogy a lehető legjobb teljesítményt érjék el. Mikor eljött a nagy nap mindkét csapat tagjai nagyon jó formában voltak, mégis a japánok nyertek nagy előnnyel.
A vereség igen érzékenyen érintette a magyar csapatot, teljesen mélypontra kerültek. A felső vezetés úgy döntött, feltétlenül kideríti a megsemmisítő vereség okát, ezért rögtön alkottak is egy team-et, akik ezen a projekten dolgoztak. Feladatuk az volt, hogy alaposan kivizsgálják az ügyet és megfelelő segítséget nyújtsanak. A sok vizsgálat után kiderítették, hogy a japánoknál heten eveztek, s egy ember kormányzott, míg a magyar csapatnál egy ember evezett és heten kormányoztak. A felső vezetés erre rögtön igénybe vette egy tanácsadó cég szolgálatait, s arra kérte őket, készítsenek tanulmányt a magyar csapat struktúrájáról.
Jelentős költségek kifizetése után néhány hónap múlva a tanácsadó cég arra a következtetésre jutott, hogy a magyar csapatban túl sokan kormányoztak és túl kevesen eveztek.
A japánokkal szembeni következő vereséget elkerülendő megváltoztatták a csapat felépítését. Most négy kormányos volt, két főkormányos, egy kormányigazgató s egy ember evezett. Ezen kívül teljesítmény-értékelési rendszert vezettek be az evezősnél, hogy nagyobb teljesítményre ösztönözzék.
`Bővítenünk kell evezősünk feladatait és nagyobb felelősséggel kell felruházni.´
A következő évben a japánok nyertek, immáron megduplázott előnnyel. A vezetés elbocsátotta az evezőst rossz teljesítménye miatt, eladták a csónakot is és leállították mindenféle beruházást az evezést illetően. A tanácsadó céget dicsérettel illették, a megtakarított pénzt pedig szétosztották a menedzsment tagjai között....

én ehhez ennyit fűznék hozzá:

... a kirúgott evezős sem búsult sokáig, mert a versenyről hírt szerző angolok már az első évben be akartak nevezni egy csapatot, de a csapat nem állt össze időben. Ugyanígy a második évben sem, mert egy ember hiányzott. Végül lecsaptak a kirúgott evezősre és két éves szakmai tapasztalata alapján kinevezték kormányosnak. Csapatuk japán (!) vizeken még nagyobb előnnyel verte a japán hajót...
mer' ugye a tapasztalat számít nem a manager-i 'hozzáértés'. Írányítani se tud mindenki, hiába van papírja róla.

És a további információk:
Az evezős versenyt Magyarisztánban találták ki, barátságos és közhasznú eseménynek tervezték. A helyi politikusok felfigyeltek az ötletre és párt színekbe öltöztetve vidéki látványosságként jelentették be a falugyűlésen. A hírt megneszelve a helyi fateknő vájó cég már a gyűlésen felajánlotta, hogy készítenek egy versenyhajót, ingyen és bérmentve, ha elmehetnek külföldre tanulmányozni az ilyen hajókat. A családi vállalkozás minden tagja (apa, anya, 3 gyerek, 2 sógor és egyikük élettársa) 3 hónapot töltött Hawaii-on, majd Svájcban - miután 1 hónap alatt rájöttek, hogy Hawaii a tengeri katamaránok versenyének a központja és nem a folyóvizi evezősöké.
A gyűjtött tapasztalatok alapján nekiálltak a hajó elkészítésének, de közben rájöttek, hogy jobb lenne, ha a szomszéd faluban lévő műanyag fröccsöntő gyárral kezdenek el egyezkedni, mert a műanyag mégiscsak könnyebb, mint az az akác, amit a szomszéd erdőből tudnak olcsón szerezni. Meg egyébként a szálkátlanításhoz se volt meg a megfelelő gömb-csiszolójuk.
Kiderült azonban, hogy a műanyaggyár igazgatója ellenzéki, így a pártemberek káderei léptek munkába és 60-40 alapon megegyeztek, hogy a másik párt logója is rákerül a hajó testére. És hogy abból se legyen gond, hogy elöl-hátul... a hajót hosszában osztották ketté és így lett a terv alapján a hajó teste színpompás. Az ötlet kitalájónák nevét pedig méltó módon a hajó aljára tervezték bevésetni.
Ezután kézrázás, szalagátvágás és két napra szóló vigadalom - a két faluban, két szín alatt - keretében elindították a hajóépítési projektet. Az ötletgazda és az első párt arra várt, hogy mikor lesz kész a hajó. A másik falu és a gyáros pedig arra, hogy mikor kapják meg már a tervrajzot és a fröccsöntéshez szükséges - japánban vásárolt - műanyagot. Eltelt így 4 hónap, majd anyázások közepette hajba-, majd észbekaptak.
A nagy mennyiségű extra minőségű műanyag rendelésére a Műanyagügyi miniszter azonban gyanút fogott és 2 hetes nyomoztatás után magához hívatta az illetékes politikusokat, hogy mit tudnak a régiójukban zajló eseményekről és hogyhogy őt nem tájékoztatták erről az országos jelentőségű eseményről? Minekután a nyereségből 30-30-30 alapon megnyugtatták a minisztert és minisztériumát, azonnal 100 egységnyi pénzt kaptak papíron az Államkincstárból a cél elérésére, végeredményben így sikerült előteremteni 10 egységnyi, addig gazdára nem talált és el nem költségelhető pénzt, melynek ellenében kénytelenek voltak tényleg megvásárolni az alapanyagot.
Kiderült azonban, hogy az anyag 20 egységnyibe kerül. Ezt megtudva, a gyár igazgatója felértékelte e becses anyaggal való munkájának jelentősségét és önzetlenségét feledve 0-ról 10 egységre emelte fizetését. Sápadozva, de ismerősei révén az Államkincstárnok kiegészítette az összeget magánbefektetők pénzével, 50 egység erejéig. Ő csak annyit kívánt, hogy a befektetők által létrehozott Szerecsen Kft (a bejegyző elírta a Szerencse szót) logója, a vízen gázló vemhes hód domborműve a hajó orrában ezüstből, vagy aranyból formázva meg kell jelenjen. Ennek külön költségét természetesen magukra vállalták, hiszen 25-25-25-5 arányból 5 az ő részük lesz.

A hajó a verseny előtt egy nappal elkészült. A pártfunkcionáriusokat nem zavarta, hogy a csapat nem tud kellőképpen felkészülni. Nem zavarta, mert jól tudták ki(nek a kije) fog a hajóban ülni. Biztosak voltak a dolgukban. Minden evezőst jól megfizettek, hogy nyerjenek! Másrészt feleslegesnek tartották az edzőtáborra kidobott pénzt.
Színes-hódos mivoltában szépen virított a hajó a Dunaparton. Eljött a felavatási vízretétel napja. A két falu, a két párt összes helyi képviselője, az Államkincstár képviselője, a Szerecsen Zrt (jogi változások miatt), a Műanyagügyi és a Vízügyi miniszterek, valamint a helyi búvárcsapat és még a tűzoltóság vizimentő alakulata teljes felszerelésben - ez utóbbiak biztonsági okokból - ott feszített a Dunaparton.
Elérkezett a vízrebocsátás pillanata is. A hajó siklott a vízen... emberek nélkül, ugyanis a vízretételben járatlan Pista bácsi és Gerzson a kocsmáros nem várta meg, hogy a Központi Olympiai Bizottság Evezős Tagozatának Különeljárási bizottsága által 2 napja kinevezett 8 'ejtőernyős' evezős beleülhessen a hajóba. Mintegy nemtetszésüket is kifejezték ezzel, hogy márpedig ebbe akárki nem ülhet bele... de egyben jót is cselekedtek, mert:
az ötletgazda nevének a hajó aljába bevésése oly jól sikerült, hogy 4 m-en belül a hajó tele lett vízzel, majd egy kis oldalhullámzástól felfordult és elérte legstabilabb állapotát, köszönhetően a tőkesúlyként kitűnően beváló - sajnos csak réz-ólom ötvözetből kivitelezett, de aranyáron eladott - áramvonalas hód szobrocskának.
A Ferihegyen ekkor landoló japán sportkülönítménynek szabadságot rendeltek el és 2 nappal később (parlamenti határozat alapján) 1 évvel későbbre halasztották az eseményt. A japánok nem értették a dolgot, de örültek, hogy láthatták a fővárost, ahol sokat fényképezkedtek.
A parlamenti ülés egyben döntött a csapat támogatásának megítéléséről, valamint a kiszolgáló személyzet anyagi támogatásáról és végül a Magyar-Japán Evezőolimpia jövő évi megrendezéséről, melyre rendre 250-500-500 egységnyi pénz rendelkezésre bocsátását szavazták meg. A kételkedő politikusok meggyőzéseként a nevük bekerült a kiszolgáló személyzet listájára.
A második hajó elkészítése a tapasztalatok miatt már kevesebb anyag rendelését igényelte, így az csak 50 egységnyibe került (aki úgy érzi, hogy hibás az adat az szóljon és kap a különbözetből). ennek megfelelően az újratervezés és öntés költsége felemésztette az olimpia szervezésére fordítható összeg kb. felét. Negyedéből a Dunapartot fésülték (Eltakarítunk Kft, a Szerecsen Kft 100%-os tulajdona, fél év múlva megszűnt) -pardon - gereblyézték át. Egy szakértői bizottság (A Pá(/a)rttalan Dunáért, multipárt alapítású "közhasznú" társaság) pedig a maradék negyed összeg ellenében megállapította, hogy a versenyt pont ott kell megrendezni, ahol egyébként is tervezték. (Indoklás kulcsszavai: falusi turizmus, ökológia, fenntartható fejlődés, versenyszféra, nemzetközi, kultúrális, nemzeti, magyar, vizisport, magyar-japán barátság...)

A verseny eredményét fent olvashattátok.

A leépítés során a hajót 0,2 egységnyi pénzért vette meg a MÉH (Méghogy Én Hülye? Bt, mely kapcsolatban állt a Szerecsen Zrt-vel), majd továbbadta egy svájci evezős csapatnak 112 egységnyiért, melyből 10 után le is adózott. A Szerecsen Zrt-t külföldieknek eladták, majd az alapítók kiléptek. Jelenleg csődeljárás folyik ellene (az új tulajdonosok ellen).
A svájciak egyébként megnyerték a hajóval a kantonok közötti versenyt, de a svájci rendezésű nemzetközi bajnokságra már nem nevezhettek vele, mert a hajó tőkéje (a hódot végülis alulra rakták, megnyugtatva a befektetői kedélyeket, hogy ennél többet eszmeileg és anyagilag sem segíthettek volna) megmagyarázhatatlan módon előnyhöz juttatta a csapatot. Azóta a CERN-ben dolgozó hidrodinamikai szakemberek igyekeznek megfejteni a rejtélyt és már már a gyorsítóba juttatását tervezik, hogy kipróbálják hogyan viselkedne relativisztikus sebességeknél. Ez lehet a jövő űrhajójának prototípusa?

+40 eurós hétvége

Nagyszerű hétvégém volt.
Egy kicsit hiányzik is már a hangulat, de még sok minden hasonló vár rám.
Kezdődik ott, hogy Tünde és barátja Szilamér meglátogatott és ugyan én nem nagyon értem rá, de azért együtt töltöttem velük néhány órát a városban. Az idő, október lévén felhős és kissé esős volt, de véleményem szerint az otthonról érkezők el vannak kényeztetve a klímaváltozás miatti 27-29 fokos októberrel. Az is igaz, hogy kintlétem 3., óriási zivatarrá alakuló vihara kapta el őket, de hát ez is hozzátartozik. Én pont a vihar előtt 20 perccel értem haza és a fürdőbe bemenet még a magas páratartalomtól fullasztó 20 fokos melegben mentem be, de mikor kijöttem (max 15 perc) már sötét volt a szobában és (kint) zuhogott az eső, illetve a levegő is lehűlt egy kissé. Végül is túlélték.
Szombaton volt egy tanévnyitó buli az én kolimban. Lenéztem és ugyan nem volt túl jó a parti, mert rajtam kívül csak egy-egy ázsiai álldogált egyedül, de én eltáncolgattam magamban. Ez tartott kb hajnali 2-ig, ekkor feküdtem le. Ezek után 7-kor csörgött az óra, majd 7:30-kor ki is másztunk az ágyból, mert Tündééket fel kellett adni a reggeli repülőre az Orlyn.

8:40-kor már ismét visszafele tartottam a koliba, ahol egy rövid reggeli után 9:30-kor az argentin és a bolgár-amerikai csajokkal nekiindultunk a Montmartre-nak, ahol egy japán hölgy ismerősünk ajánlott programokat. Innentől kezdve vált igazán különlegessé a nap, köszönhetően ennek a nemzetközi hangulatnak, melyhez a franciák a helyszínekkel és a programokkal járultak hozzá.
Szüreti fesztivál volt a héten és a hétvégén, aminek legfőbb megnyilvánulása a bazársor volt a Sacrée Coeur mellett. Sajtok, borok, kolbászok, mi szem-szájnak - de inkább az utóbbinak - ingere... A fő látványosság, amiért odamentünk azonban a "Nem-házassági ceremónia" volt (Fête de la non-marriage).  Ez annyit jelent, hogy a franciák egyik legkedveltebb énekese Georges Brassens által megfogalmazott alapötlete - melyet dalban fogalmazott meg - nyomán bizonyos párok, akik nem akarnak házasságot kötni, de mégis szeretnék valahogy megpecsételni a közös sorsukat, "nem-házasságot kötnek". Ebben a komikus, de mégis hivatalosnak tűnő jelenetben a Montmartre (18. kerület) polgármestere az "eskető", míg a felek az alábbi szöveget mondják: "J'ai l'honneur de ne pas te demander ta main." és a válasz "Ne gravons pas Nos noms au bas d'un parchemin!". A dal szövegének megfelelően.
Ez annyit jelent, hogy "Örömömre szolgál, hogy nem kérem meg a kezed." és "Ne véssük nevünket egy pergamenre!"
Már az alapgondolat vicces, de azért egyes párok rátettek egy-egy lapáttal. A legegyszerűbb trükk az az volt, hogy szerepet cseréltek és a nő mondta az első mondatot. Ennél mulatságosabb volt, amikor az egyik srác izgalmában elfelejtette a tagadó szerkezetet alkalmazni és úgymond eljegyzéssé fajult volna a dolog, ha a közönség nem nevet fel és a srác nem korrigál. Erre jegyezte meg a polgármester, hogy ha ezt komolyan gondolja, akkor a helytől 40 méterre lévő templomba kellene menjenek inkább.
Aztán volt, aki gyűrűt is hozott és rizst is szórt rá a család... ez egy kicsit elvette az élét a "nem-házasságnak", de hát mit lehet tenni. Volt aki Bordeaux-ból utazott fel ezért.
És a lényeg az, amit a polgármester fűzött hozzá a fent említett mondatok elhangzása után: "Je vous consacre non-marriagés, et fiancés a l'éthernité!", azaz "Ezennel nem-házastársaknak nyilvánítom Önöket és mindörökkön tartó jegyeseknek!"

A gondolat lényege, hogy ne hagyják magukat a kapcsolatuk elhidegüléséhez vezető házasságra lépni, mely egyben szentesíti a feleség "takarítónő" voltát és a férj semmittevését. Mindez csak nagy vonalakban természetesen. A szerelem örökké fenntartását szeretné. (Kedves házas ismerőseim. Ez nem az én véleményem és nem is kritika! Kedves házasság előtt álló ismerőseim: ez nem szempont és nem is indoklás! - remélem jól levédtem magam jogilag ezzel a lábjegyzettel.)

A műsor után elmentünk egy kávézóba, mert a csajok fáztak - kissé szeles volt az idő. Miközben megtettük a kb 40 méternyi utat, két bankóra lettem figyelmes és lehajoltam értük. +40 Euró!!! Hoppá! A szembejövő pasi, kicsit bosszúsan nézett rám, de hát én voltam a gyorsabb. Az is látszott a pénzen, hogy nem most vesztették el, mert már volt rajta egy lábnyom. A tömegben nem vették észre előttem. Az is biztos, hogy nem az úré volt, mert akkor biztosan szólt volna, de legalábbis megpróbálkozott volna meggyőzni, hogy az övé.

Ezek után fizettem a csajoknak a kávéjukat, majd órákkal később pedig az uzsonnaidőben elfogyasztott melegételeik felét... Ennyire futotta belőle. Könnyen jött pénzt nem sajnáltam. Úgysem volt még ekkora szerencsém sose.

A legszebb dolog ami történt azonban az volt, hogy az argentín lány bevásárolt és az egyik kapott spanyol bor-kóstolós poharát félig telve letette a sálakat áruló bolt polcára. Az eladó nem vette észre és meglökte... így keletkezett egy csomó cherry-s sál. A legjobb az volt, hogy Kyoko épp előtte szólt Arielanak (argentin), hogy:
- Your cherry... - azaz rossz helyen van az ital, miközben rámutatott.
Az eladólány - aki ausztrál lévén tökéletesen tudott angolul és nagyon jól franciául eladói mivoltából kifolyólag  - nem igazodott ki a helyzeten mert épp előtte pár pillanattal váltottunk néhány szót Kyokoval franciául. Így amikor az auszrál lány megfordult, hogy keressen egy másik sálat Arielanak, akkor megtörtént a baleset, majd ennyit mondott:
- Oops! A cherry! Now I see!
Azaz itt esett le neki, hogy miről is volt szó és hogy Kyoko figyelmeztette őket.
Nagyon kedves volt, mert nem panaszkodott és még kedvesen mosolyogva kijelentette, hogy nem történt nagy gond. Így is gondolta.
Na de, ettől még nem szép a sztori, hogy milyen megbocsátó volt az eladó. Hanem!
Amikor tettünk néhány kört és már az uzsonnán is túl voltunk, akkor Kyoko mondta, hogy találkoznia kell egy színházi díszlet- és ruhatervezővel és ha akarunk mi is csatlakozhatunk. Nem volt még kedvünk hazamenni, így elballagtunk közösen egy kávézóhoz, ahol egy nagyon kedves francia nővel ismerkedhettünk meg. Ritka az ilyen és azt is tudom, hogy ehhez kellett egy közvetítő személy, mert utcán összefutva úgysem mutatta volna meg az igazi oldalát. Na de még ennek megkoronázásaként jött az, hogy amikor leültünk, akkor Kyoko észrevette, hogy a szomszéd asztalnál ott ül az eladó a cherrys-sál boltból. Tettünk még egy udvariassági kört és elnézést kértünk, ő pedig ismét biztosított róla, hogy nem történt tragédia... és épp azon gondolkoztam, hogy mennyire jó dolog lenne odahívni az asztalunkhoz, amikor is a francia nő - aki Kyokon kívül senkit nem ismert - invitálta, hogy csatlakozzon.
És innentől kezdve lett igazán mulatságos, mert argentin-japán-hollandszármazásúausztrál-magyar csapat beszélgetett egy szimpatikus tősgyökeres franciával, franciául.
Nagyszerű volt!