CDG 3

K. - a 45 éves japán nőismerősöm - elutazott.
Hú ez most egy elég tárgyilagos mondat lett, de gondoltam vannak nem naprakész olvasók, ezért az alábbi mondatokat írtam felül egy pilanat alatt:
K. elutazott / Ki az a K.?
K. - a japán lány - elutazott. / Nem is lány, mert már 45 éves. Bár 30 körülinek néz ki.
K. - a japán "lány" - elutazott. / "Lány"? Ez azt jelenti, hogy fiú??
K. - a japán hölgy - elutazott. / Ez azt jelenti, hogy a japán kedvesem, vagy nem?
K. - a 45 éves japán nőismerősöm - elutazott. / Tényszerű, érzelmektől mentes... unalmas. Sebaj!

Hazautazott, végleg. Kyotoba. Ott fog lakni és dolgozni az egyetemen és francia nyelvet/irodalmat oktatni.
Csütörtökön este repült a Sárl dö Gollról (Charle de Gaulle reptér). Én már egy hónapja felajánlottam a segítségemet a cuccainak cipelésére. Az elmúlt két hétben sokkal többször találkoztunk a kedvenc csapat (K., A. az argentin lány, V. a bolgár-amerikai lány) keretében, hogy már már több búcsúparti volt vele, mint egyéb találkozó. :)

Az utolsó bulin A., az argentin lány is felajánlotta, hogy kikíséri a reptérre. Végeredményben 5-kor lelépve a munkahelyről, 7 előtt értem a lakásába és 7:30-kor távoztunk egy taxival. Érzelmek kavarogtak bennem... No de nem a búcsú bánata és az új kezdet reményteli sóvárgása, hanem a türelmes elfogadása a jövőnek és az önfegyelemre kényszerülés szomorúsága. Önfegyelem! Miért? Úgysem találjátok ki! Az oka az argentin lány volt, aki fáradtan érkezett... és aki olvasta korábbi bejegyzésemet az tudja, hogy ez mit jelent: toleranciájának csökkenését én csak kevés beszéddel, vagy egyedi megnyilvánulásaim minimalizálásával tudom ellensúlyozni. Minél kevesebb "Józsis" dolgot teszek, annál kisebb a súrlódás mértéke. :)

A jó, hogy én ezt tudom. A rossz, hogy ő még nem vette észre, hogy ilyenkor mindegy milyen szándékkal cselekszem. Azt már tudom, hogy kockafejűnek és erősen szabályok szerint élőnek gondol, amit én az ő kaotikus jellemének tudok be... és ezzel kiegyenlítem a rám vonatkozó negatív beskatulyázását. :D
Most csak annyi történt, hogy K. előbb értem, mint ő és így előbb kért meg engem, hogy írjak a kis naplójába, emlékként. Meg is tettem. Majd amikor megjött A., akkor kértem, hogy írjon ő is  a füzetbe:
- Írj valamit K-nak, a naplóba!
- Már megtettem! - szúrós szemű kijelentés. Pedig ez még csak az első szóváltás volt a köszönés után.
- Ja! Bocs, én azt hittem, hogy mi ketten nem írtunk bele már csak... - próbáltam menteni a helyzetet.
- Már megtettem! - még szúrósabb tekintet - Írtam neki egy képeslapot! - és azzal előhúzott egy csomagot a táskájából.
OK, OK! Mondjuk én arról beszéltem, hogy a naplóba írjon, de hát hajthatatlannak bizonyult, így két dolgot következtettem ki azonnal: először is nem fog beleírni, akármit is csinálok, másrészt jobb, ha odafigyelek a cselekedeteimre innentől kezdve.

Elszomorodtam egy kicsit, mert így korlátok közé szorítva esélyem se volt, hogy a búcsúzást lelki mélységében átéljem... de hát ugye A. még marad és vele nem érdemes összevesznem, mert egyébként - ha nem fáradt - akkor nagyon-nagyon kedves lány.
K. nem hallva az egész történetet, kb. 5 perc múlva próbálta megkérni A-t, hogy írjon a naplóba. Na őneki nem volt szúrós tekintettel tarkítva a mondandó, de végülis ők is annyiban maradtak, hogy nem ír bele a naplóba, hanem ha akarja ragassza bele a képeslapot... Kicsit mosolyogtam - a sarokban. :)
Na így indultunk. Az egyébként lelkes K., kissé szomorúan, maga se tudva, hogy éppen milyen érzelmi állapotban kellene legyen, de továbbra is igyekezett megtartani magabiztosságát. A., ki holtfáradtan ásítozva hullámzott érzelmei hátán és rosszmagam, aki próbáltam csendben maradni és maximálisan a segítésre koncentrálni.

30 perc taxizás alatt K. meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy kicsit fáradt vagyok, meg kezdődő náthával küszködök. Ezt egyébként szerintem tőle kaptam el, mert az elmúlt két hétben folyamatosan köhögött... csodálkozom, hogy eddig elkerültem. Na ez se lényeges, csak abból a szempontból, hogy emiatt elfogadták, hogy csöndben vagyok. Mint említettem már, gyakorlom az önfegyelmet. :)
Megérkeztünk a reptérre... 61 euró, azanyja! Hát drága az élet Párizsban, még drágább érkezni, vagy távozni. Könnyen megtaláltuk a beszállóhelyet. (Eszembe jutott, hogy kb 2 hete voltam itt Paolóékkal, akkor is önkéntes csomagfutárként.) Beálltunk a poggyász-feladó sorba, mert K. már mindent lerendezett... legalábbis azt hitte.
Ekkor kiderült, hogy őt félretájékoztatták, miszerint 50 kg-ig vihet fel csomagot, meg egy hátitáskát. Hát nem. A jegye 20+5 kg-ra jogosított. Lemértük a csomagokat később: 25+25+10 kg volt. De mérés nélkül is tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű. K. jogosan hivatkozott egy szóbeli ígéretre, amit ugye a földi kiszolgáló nem fogadhat el, hiszen neki papírok alapján kell dolgoznia. Azokon meg nem volt ilyen bejegyzés. Hárman próbáltuk kikérdezni/meggyőzni, illetve megoldásra kérni az urat, de hajthatatlan volt. Kezdetben azt hittük, hogy nincs arra se esélye, hogy felvigye a csomagjait, azaz nem fizetheti ki az extra díjat... de hát ez megint csak a francia nyelv és gondolkozás furcsasága miatt értettük félre, mert egyrészt ha volt is engedélyre utaló kifejezés, az oly körmönfontoltan volt megfogalmazva, vagy oly speciális kifejezésbe ágyazva hangzott el, hogy semelyikőnk se hallotta/értette... másrészt tipikus, mint nálunk is, hogy nem a megoldásra törekszenek a hivatalnokok, hanem arra, hogy bebizonyítsák, hogy igazuk van és hogy a jogi korlátokat nem tudják és nem is akarják áttörni.

Végül kiderült: 30 euró / kg áron mehet a csomag. A 3 extra pici táskából csináltunk 2-őt, ami nehéz volt, mert már A. érkezésekor a már eleve telipakolt táskák egyikébe bele kellett pakolni egy tekintélyes ajándékcsomagot. Kb. 10 percig szenvedtünk a reptéren... én különösen, mert a kollégiumi hűtőszekrénynek köszönhetően kialakult - szerintem praktikus és nagyszerű - csomagolás és elrendezéstechnikám sehogysem akarta A. tetszését elnyerni. Azért végülis megoldottam, hogy javarészt a jó meglátásaim érvényesüljenek az ő, puhaság/keménység/illatszer/egyéb kategorizálású csomagolása ellenében. Érdekes, hogy ilyen esetekben előtör belőle a matróna/amazon természet. Ismét meg kell jegyezzem, hogy nagyon praktikusan gondolkodónak ítélem meg őt általában és elég gyakorlatiasnak is. Tájékozódó képessége meg kiemelkedő!
Végülis csomagrafekvéses-nyomásos technikával megoldottuk a csomagolást. A. meg én tehénkedtünk a csomagra, K. meg kezelte a zárat (K., kb. 50 kg lehet).

Csomagok készen! Ismét vissza a csomagfeladáshoz. Egy csomag már elment, így már csak a másik nagy bőröndöt kellett feladni (750 euró!), a maradék hátitáska, meg egy kb 10 kg-os kisbőrönd meg elment kézipoggyászként. Nekem aggályaim voltak a kézipoggyász méretet miatt, de a földi kiszolgáló azt mondta, hogy elfér. Huncutul mosolygott. Elnézést kért a kellemetlenségekért, majd hozzátette: ellenszolgáltatásként biznisz klásszra ülhet. Ez azért is volt jó, mert kényelmesebb, másrészt eloszlatta azt a problémát, hogy hogyan fogja a kisbőröndöt elhelyezni? Ott nagyobb hely van.
Még nem tudom, hogy végül minden rendben ment-e ezután, de gondolom igen.

Aztán jött a búcsú, mert bár volt még kb másfél óra a vámolásig, de A. bevallotta, hogy fáradt és haza akar menni. Mondjuk lehetett benne egy kis búslakodás is és nem akarta sokáig húzni a búcsúzkodást.
Elbúcsúztunk, kb 2 perc alatt. Sok jókívánsággal szállt fel a repülőre.

Kicsit szomorú voltam én is. A. inkább. Én meg megpróbáltam vigasztalni:
- Hát lehet, hogy ez egy szomorú befejezés, de egyben egy új kezdet... ami pozitív végeredményben.
- Igen, ... neki (K.).
Ebből megértettem, hogy ő tényleg szomorú és ugyan felemásra sikeredett a biztatásom, továbbra is jó lesz csendben maradnom, mert a magam képességeivel úgy sem tudok jót/vidámítót mondani.
Másfél óra eRR Ö eRR (RER, csak a kiejtés végett, egyébként HÉV megfelelője). Egy padon A.val. Szinte csendben. Időnként felnézett az iPod-jából, mellyel éppen a legkedvesebb argentin barátnőjével csetelt. Egyszer felnézett:
- Hát nem csodálatos, hogy itt vagyok Párizsban és közben egy argentin barátnőmmel beszélek?
- De, nagyszerű dolog a technika! - én.
Nagyszerű, hogy itt ülsz velem szemben és a következő másfél órában csak 5-10 mondatot fogunk váltani, amikor épp a barátnőd valamiért nem tud azonnal válaszolni és ismét ráeszmélsz, hogy itt van veled valaki. Nagyszerű, mert cseteltél K.tól való búcsúzás alatt (előtt) is, miszerint nem adtad meg a kellő tiszteletet a távozónak. Persze sem én, sem K. nem szóltunk, mert tudtuk, hogy neked ez fontos. Nagyszerű, hogy már nem is vagy annyira szomorú, hiszen egy másik kedves ismerőssel való beszélgetés azonnal elfeledteti a búcsú keserűségét. Őszintén irigylem az ilyen embereket, mert carpe diem módon sokkal több pozitív dolgot élnek át és még ha nem is emlékeznek az eseményre 1 nappal később, de akkor is bennük marad a pozitív élmény kedvderítő hatása.
Nagyszerű! Megérkeztünk! Viszlát nemsokára!

(Igyekeztem névteleníteni a sztorit, mert rájöttem, hogy könnyen visszakereshető és manapság már Google Translatorral szinte bármi lefordítható. Az is biztos, hogy nem fogom semelyik angol ismerősömnek sem megmutatni, mert abból botrány lenne.)

+40 eurós hétvége

Nagyszerű hétvégém volt.
Egy kicsit hiányzik is már a hangulat, de még sok minden hasonló vár rám.
Kezdődik ott, hogy Tünde és barátja Szilamér meglátogatott és ugyan én nem nagyon értem rá, de azért együtt töltöttem velük néhány órát a városban. Az idő, október lévén felhős és kissé esős volt, de véleményem szerint az otthonról érkezők el vannak kényeztetve a klímaváltozás miatti 27-29 fokos októberrel. Az is igaz, hogy kintlétem 3., óriási zivatarrá alakuló vihara kapta el őket, de hát ez is hozzátartozik. Én pont a vihar előtt 20 perccel értem haza és a fürdőbe bemenet még a magas páratartalomtól fullasztó 20 fokos melegben mentem be, de mikor kijöttem (max 15 perc) már sötét volt a szobában és (kint) zuhogott az eső, illetve a levegő is lehűlt egy kissé. Végül is túlélték.
Szombaton volt egy tanévnyitó buli az én kolimban. Lenéztem és ugyan nem volt túl jó a parti, mert rajtam kívül csak egy-egy ázsiai álldogált egyedül, de én eltáncolgattam magamban. Ez tartott kb hajnali 2-ig, ekkor feküdtem le. Ezek után 7-kor csörgött az óra, majd 7:30-kor ki is másztunk az ágyból, mert Tündééket fel kellett adni a reggeli repülőre az Orlyn.

8:40-kor már ismét visszafele tartottam a koliba, ahol egy rövid reggeli után 9:30-kor az argentin és a bolgár-amerikai csajokkal nekiindultunk a Montmartre-nak, ahol egy japán hölgy ismerősünk ajánlott programokat. Innentől kezdve vált igazán különlegessé a nap, köszönhetően ennek a nemzetközi hangulatnak, melyhez a franciák a helyszínekkel és a programokkal járultak hozzá.
Szüreti fesztivál volt a héten és a hétvégén, aminek legfőbb megnyilvánulása a bazársor volt a Sacrée Coeur mellett. Sajtok, borok, kolbászok, mi szem-szájnak - de inkább az utóbbinak - ingere... A fő látványosság, amiért odamentünk azonban a "Nem-házassági ceremónia" volt (Fête de la non-marriage).  Ez annyit jelent, hogy a franciák egyik legkedveltebb énekese Georges Brassens által megfogalmazott alapötlete - melyet dalban fogalmazott meg - nyomán bizonyos párok, akik nem akarnak házasságot kötni, de mégis szeretnék valahogy megpecsételni a közös sorsukat, "nem-házasságot kötnek". Ebben a komikus, de mégis hivatalosnak tűnő jelenetben a Montmartre (18. kerület) polgármestere az "eskető", míg a felek az alábbi szöveget mondják: "J'ai l'honneur de ne pas te demander ta main." és a válasz "Ne gravons pas Nos noms au bas d'un parchemin!". A dal szövegének megfelelően.
Ez annyit jelent, hogy "Örömömre szolgál, hogy nem kérem meg a kezed." és "Ne véssük nevünket egy pergamenre!"
Már az alapgondolat vicces, de azért egyes párok rátettek egy-egy lapáttal. A legegyszerűbb trükk az az volt, hogy szerepet cseréltek és a nő mondta az első mondatot. Ennél mulatságosabb volt, amikor az egyik srác izgalmában elfelejtette a tagadó szerkezetet alkalmazni és úgymond eljegyzéssé fajult volna a dolog, ha a közönség nem nevet fel és a srác nem korrigál. Erre jegyezte meg a polgármester, hogy ha ezt komolyan gondolja, akkor a helytől 40 méterre lévő templomba kellene menjenek inkább.
Aztán volt, aki gyűrűt is hozott és rizst is szórt rá a család... ez egy kicsit elvette az élét a "nem-házasságnak", de hát mit lehet tenni. Volt aki Bordeaux-ból utazott fel ezért.
És a lényeg az, amit a polgármester fűzött hozzá a fent említett mondatok elhangzása után: "Je vous consacre non-marriagés, et fiancés a l'éthernité!", azaz "Ezennel nem-házastársaknak nyilvánítom Önöket és mindörökkön tartó jegyeseknek!"

A gondolat lényege, hogy ne hagyják magukat a kapcsolatuk elhidegüléséhez vezető házasságra lépni, mely egyben szentesíti a feleség "takarítónő" voltát és a férj semmittevését. Mindez csak nagy vonalakban természetesen. A szerelem örökké fenntartását szeretné. (Kedves házas ismerőseim. Ez nem az én véleményem és nem is kritika! Kedves házasság előtt álló ismerőseim: ez nem szempont és nem is indoklás! - remélem jól levédtem magam jogilag ezzel a lábjegyzettel.)

A műsor után elmentünk egy kávézóba, mert a csajok fáztak - kissé szeles volt az idő. Miközben megtettük a kb 40 méternyi utat, két bankóra lettem figyelmes és lehajoltam értük. +40 Euró!!! Hoppá! A szembejövő pasi, kicsit bosszúsan nézett rám, de hát én voltam a gyorsabb. Az is látszott a pénzen, hogy nem most vesztették el, mert már volt rajta egy lábnyom. A tömegben nem vették észre előttem. Az is biztos, hogy nem az úré volt, mert akkor biztosan szólt volna, de legalábbis megpróbálkozott volna meggyőzni, hogy az övé.

Ezek után fizettem a csajoknak a kávéjukat, majd órákkal később pedig az uzsonnaidőben elfogyasztott melegételeik felét... Ennyire futotta belőle. Könnyen jött pénzt nem sajnáltam. Úgysem volt még ekkora szerencsém sose.

A legszebb dolog ami történt azonban az volt, hogy az argentín lány bevásárolt és az egyik kapott spanyol bor-kóstolós poharát félig telve letette a sálakat áruló bolt polcára. Az eladó nem vette észre és meglökte... így keletkezett egy csomó cherry-s sál. A legjobb az volt, hogy Kyoko épp előtte szólt Arielanak (argentin), hogy:
- Your cherry... - azaz rossz helyen van az ital, miközben rámutatott.
Az eladólány - aki ausztrál lévén tökéletesen tudott angolul és nagyon jól franciául eladói mivoltából kifolyólag  - nem igazodott ki a helyzeten mert épp előtte pár pillanattal váltottunk néhány szót Kyokoval franciául. Így amikor az auszrál lány megfordult, hogy keressen egy másik sálat Arielanak, akkor megtörtént a baleset, majd ennyit mondott:
- Oops! A cherry! Now I see!
Azaz itt esett le neki, hogy miről is volt szó és hogy Kyoko figyelmeztette őket.
Nagyon kedves volt, mert nem panaszkodott és még kedvesen mosolyogva kijelentette, hogy nem történt nagy gond. Így is gondolta.
Na de, ettől még nem szép a sztori, hogy milyen megbocsátó volt az eladó. Hanem!
Amikor tettünk néhány kört és már az uzsonnán is túl voltunk, akkor Kyoko mondta, hogy találkoznia kell egy színházi díszlet- és ruhatervezővel és ha akarunk mi is csatlakozhatunk. Nem volt még kedvünk hazamenni, így elballagtunk közösen egy kávézóhoz, ahol egy nagyon kedves francia nővel ismerkedhettünk meg. Ritka az ilyen és azt is tudom, hogy ehhez kellett egy közvetítő személy, mert utcán összefutva úgysem mutatta volna meg az igazi oldalát. Na de még ennek megkoronázásaként jött az, hogy amikor leültünk, akkor Kyoko észrevette, hogy a szomszéd asztalnál ott ül az eladó a cherrys-sál boltból. Tettünk még egy udvariassági kört és elnézést kértünk, ő pedig ismét biztosított róla, hogy nem történt tragédia... és épp azon gondolkoztam, hogy mennyire jó dolog lenne odahívni az asztalunkhoz, amikor is a francia nő - aki Kyokon kívül senkit nem ismert - invitálta, hogy csatlakozzon.
És innentől kezdve lett igazán mulatságos, mert argentin-japán-hollandszármazásúausztrál-magyar csapat beszélgetett egy szimpatikus tősgyökeres franciával, franciául.
Nagyszerű volt!

Hétvége

Jól telt a hétvége.
Tele voltunk Bea ismerőseivel, akik egy kutatási területen megismert pár és egy régi barát képében jelentek meg. A barátját még én is ismerem. Most először elmentem(tünk) vacsorázni a városba és kipróbáltunk két éttermet.
A csütörtöki napon a fondu-t (fondü) ajánlottuk az ismerősöknek én pedig raclette-et (raklett) ettem. Eddig nem tudtam mi az. A fondu-t már ismertem, így azt is sikerült megállapítani, hogy az amit kihoztak, az nem a legjobban sikerült, ugyanis túlöntözték fehér borral, amitől enyhén pezsgő és picit savanykás íze lett, valamint az állaga is inkább habra hasonlított, mint nyúlós meleg sajtra. A raclette viszont jó volt, mert jó sajtot adtak hozzá. Ez egyébként annyiból állt, hogy a sajtot nem egy nagy tálban melegítettem, hanem egy Tefal raclette-sütőn, ami a régi parazsas sütőt helyettesítette. Egy hajdanán teflonos bevonatú kis lapátkába helyeztem a sajtot és azt dugtam a melegítőbe. Itt is olvadt sajt lett a végeredmény, ami - ismétlem - a jó sajt miatt lett finom. Kaptunk főtt burgonyát és egy kis kosár szeletelt kiflit (nem nevezném baguette-nek az átmérője miatt).
A másik étterem ahova elmentünk, amolyan indiai-arab volt, legalábbis a felszolgálók. Itt viszont viszonylag olcsón jóllaktunk mindannyian. Én egy sort értetlenkedtem a rendelésnél, ugyanis egy magyarázó szöveget ételnek gondoltam. Az volt oda írva, hogy a szárnyas és lábasjószágokat hasábburgonya körítéssel szolgálják fel. Nos én azt hittem ez egy vegyes tál. Egyébként stilisztikailag volt nagyon megtévesztő, mert pont ugyanolyan jegyekkel rendelkezett ez a bekezdés, mint a többi. Jó, egyébként meg mafla voltam.
A vacsora előtt viszont egyénileg - úgy értem a többi magyartól függetlenül - elmentem egy idegenvezetős Ile de la Cité bemutatóra, ahol a város szívében lévő sziget nevezetességeit mutatta be nekünk egy francia nő, angolul. Nagyon sokat tudott beszélni és azt is tudta mivel lehet az ember figyelmét felkelteni: minden történetnek volt egy kis pikantériája, pontosabban erotikus tartalma.
Nem volt kedvem a kultúrtörténeti szavakat bogozgatni kevés francia tudásommal, ezért választottam az angol csoportot. Összeismerkedtem közben egy japán nővel, aki 46 éves, de 35-nek néz ki (mázlis genetikájúak, addig is tudtam, de hogy ennyire! Elgondolkodtató egy kis japán eredetű vérfrissítés a családban... :) Kár, hogy olyan alacsonyak), egy bolgár-amerikai, egy argentin lánnyal és egy német fiúval. Mindenki a Citében lakik, csak más-más házban. Érdekes volt a multikulturális találkozó, főleg, hogy mindenki nyitott volt.
Ezt hiányolom én otthon sokszor. Mindenki azt mondja, hogy ő mennyire empatikus, meg elfogadó, de amíg az ember nem lát nap, mint nap afrikaiakat, vagy ázsiaiakat jelentős mennyiségben rohangálni az utcákon, addig nem tudja elképzelni sem, mi az a nyitottság. Persze ez csak egy kiragadott példa, nem csak erről szól a dolog. Érdemes minél többet külföldre menni és a legjobb, ha elhagyjuk az őskontinensünket is. Tudom, ez otthonról elég nehéz, de a technika korában akár fotelből is bejárhatjuk a világot.
Mondjuk itt se lehet nagyon fickándozni utazásilag, így nem innen fogok Peruba menni, az is biztos. :)
Amúlt hétvégén egyébként a "Jours de la Patrimoine" ünnepe volt, ami kb. "A Nemzeti Örökség Napjára" lehet leginkább lefordítani. Ekkor nagyon sok közintézmény válik a köz számára megtekinthetővé és ráadásul többnyire ingyenesen. Mi pont lekéstünk egy ilyen lehetőséget, de helyette körbenéztünk a Jardin de Luxembourg parkban és a kerítésére kirakott Laosz-Thaiföld-Vietnám fotókiállítást is megtekintettük. Tetszett.

A mai napon úgy tűnik, hogy az utolsó lépésnél valahol el lett tolva az aktin preparálás és így az egész múltheti munkám tönkrement. Nem tudom a hiba okát, mert mindent a leírás szerint csináltam. Még bízom a holnapban, amikor kiderül, hogy csak a koncentrációmérést rontottam el. Bárcsak...

(tényleg csak a koncentráció mérés vot rossz. Szerencsére.)

Ma arra is rájöttem, hogy én annyira nem dohányzom, hogy meg is feledkeztem az emberek ezen szokásáról és emiatt az otthoni albérlethirdetésbe elfelejtettem beleírni, hogy dohányosok kíméljenek. :( Meg is lesz az eredménye...

Szuper idő van még itt! Ez lelkesítő. És még az egész hétre jó időt mondtak... Hurrá!