Hontalan világpolgár

Korrekcióra kényszerülnék az alábbiakban leírt témában a most megjelent hír miatt (Felháborodott Kertész Imre: meghamisították a szövegét), de nem teszem. Nem akarok kétszínűnek mutatkozni, illetve azért sem, mert a nagyrésze igaz annak amit írtam és méginkább azért mert szerintem elgondolkodtató. (Józsi, Nov. 9.)
Az eredeti szöveg:

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-
Két Nobel díjas író önmeghatározásától "visszhangos" a sajtó:
Herta Müller (született Romániában, Németországba menekült 1987-ben). Nem találom az eredeti cikket, melyben az ő meghatározása van, miszerint ő nem román. Nobel díj 2009-ben.
És hogy mi se maradjunk ki a körből:
Kertész Imre (született Magyarországon, elköltözött Németországba 1990 után???, nem találom még a weboldalán sem az évszámot) Nobel díj 2002-ben. Bizony! Oly régen volt már!

Van bennük egy csomó közös. Ahol születtek, nem fogadták be őket, sőt üldözték. Kit a világháború eszméitől vezérelve, kit az Egységes Románia eszméi miatt. Egyik se jobb a másiknál.
Ahogy sokan vitatják, hogy ők megérdemelték - hiszen sok nemzetközileg ismertebb költő/író mesterkedik és mesterkedett a világban akkor és most -, úgy igyekszünk mi büszkék lenni rájuk.
Büszkék vagyunk? Büszkék lehetünk? Mármint MI magyarok/románok?
Ahogy az idei béke díjjal kapcsolatban erős politikai felhangja van a választásnak, úgy gondolom, hogy mindkét díjazott (és az elmúlt évben még kettőre mondják) politikai irányultsága, elnyomás-ellenessége és világjobbítási szándéka miatt kapta a díjat, Herta Müller esetében kiegészítve egy kis női egyenjogúságra való érdekkel, amit a bizottság igyekszik mostanában kimutatni. (Ettől függetlenül, nem vitatom az érdemet.)
Szóval Herta Müller nem vallja magát románnak. Megértem. És ezt kell lenyelje az országunk: Kertész Imre nem tartja magát magyarnak. Én ezt is megértem. ¹
Szerintem amire egyedül "büszkék" lehetünk, hogy mi kényszerítettük őket olyan környezetbe, melyet aztán saját érdemeik és tehetségük szerint irodalmi művé kovácsoltak, ami aztán díja(ka)t kapott.
Szóval emberek: akit azzal kergetünk a fronton, hogy lelőjük, ha meghátrál... és így jut előre az ellenség sorain keresztül, majd mikor sokadik áldozatát szedve végülis elesik, akkor kijelenthetjük-e róla, hogy hősiesen halt halált értünk? Hősiesen? Értünk? Akarta-e???
Ennél csak egy fokkal jobb, hogy nem ölünk meg valakit, de elkergetjük az országból, vagy szellemileg és akár fizikailag is gyötrelmes környezetbe kényszerítjük, majd utána mikor híres lesz, akkor a fényében akarunk fürdeni? "A mi fiunk. Rólunk írt! Mi tettük híressé!"
Erre akarunk büszkék lenni?
Kért már országos szinten valaki bocsánatot tőle/ük?
Hontalan világpolgár. Mindkettő az. Azt hiszik, hogy Németország az otthonuk, de szerintem mindketten tudják, hogy sohase lesznek már igazán otthon sehol. Jól érezhetik magukat, de az igazi otthonukat elvették fizikailag és ideológiailag egyaránt. Elvették? Ne általánosítsak, mert akkor nincs benne a felelősség:
Elvettük! Ezt a gombócot nyeljük le ha bírjuk!

---

¹ (Ez az amit újra kellene értékelnem az újonnan megjelenő cikk miatt, de emlékszem, hogy voltebből már vita anno 2002-ben, hogy ő akkor most magyar, vagy sem és úgy emlékszem nem jelentette ki, hogy az. Tehát akkor folytatom, ahol abbahagytam.)

---

Kedves barátom. Nem írom ide az iménti reakciódat, mert megharagudnál rám. Viszont itt válaszolok!

1. Nem magamról beszélek, de arra felhívom a figyelmedet, hogy nem csak otthonról lehet tenni a hazáért. Mert ha megfeledkezel erről a tényről, akkor elfelejted országunk legnagyobbjait, mint Kossuth, Széchenyi, Julianus barát, József Attila és még sokan mások, akik elmentek külföldre. A kérdés, hogy haza megy-e az ember a tapasztalatokkal, megpróbálja-e a jó dolgokat otthon alkalmazni, vagy alkalmaztatni? És magyarországgal kapcsolatban a legfontosabb: hagyják-e?
2. Felhívom a figyelmedet arra, hogy én ugyan most nem fizetek otthon adót, de ugyanakkor nem is kapok fizetést sőt semmilyen szociális juttatásban, orvosi ellátásban nem vagyok/lehetek részesült, így ugyan nem vagyok közvetlen hasznára az országnak de nem is vagyok teher. És ha azt nézzük, hogy a gazdasági válságnak a banki szféra a legnagyobb "vesztese", akkor én igen is a francia pénzemet pumpálom haza... segítve ezzel a szegény bankomat. Jelenleg ennél több segítségre nem futja tőlem. Hja, azon kívül, hogy néhány hasznos tanácsot igyekeztem adni bizonyos pécsi cégeknek a jövő évi rendezvénnyel kapcsolatban és sajnos itt kell visszautalnom az előző pont utolsó kérdésére. Itt megadom a választ: leszarják a pozitív ötleteidet.
3. Mindörökké szeretném MAGYARnak érezni magam, mindaddíg, míg egy vérben forgó szemű "ősmagyar" félre nem értelmezi a mondataimat és ahelyett, hogy elgondolkodna azon, hogy igenis van történelmi/társadalmi és van egyéni felelősség is és végre abba kellene hagyni a köpönyegforgatást... szóval míg egy ilyen alak nem cselekszik ellenem olyat mely elveszi a kedvemet, hogy MAGYARnak érezzem magam... bár szerintem ezek után is annak érezném magam. Kicsit másképp, kicsit pozitívabban, kicsit lelkileg megerősödve.

Örülök, hogy kommunikáció alakult ki egy bejegyzésem alapján. Nem örülök a hangvételének, de ha az offenzív mód helyett elgondolkozott volna azon amit írtam, akkor még értelmesebb vitát folytathattunk volna, pl. arról, hogy MI közösen mit tehetünk.
Egy pozitivista-idealista, ki racionalista.

Hírek

Vannak akik megtisztelnek figyelmükkel, de néha megkapom, hogy pontatlan vagyok... :) Ha a tanári választ akarnám mondani, akkor ugye a hibákat azért ejtem, hogy észrevegyétek, illetve tudjam, hogy figyeltek! :)(
Persze ennek fele sem igaz.
Akkor nézzük  amostani bulvárt és a bennem kialakult reakciókat:

Mi kell a diáknak?
Ahogy annak idején a kb fél évig tartó hallgatói tandíj beszedési korszak előtti és közbeni hallgatói tiltakozások idején, most is azt tudom kiolvasni - ezúttal az osztrák - hallgatók követeléseiből, hogy nem akarnak díjat fizetni. Nálunk a tiltakozás azon részét elfogadtam, hogy nem lehetett benne biztos az ember, hogy a befizetett pénz akár egy kis töredéke is az egyetemi oktatás színvonalának növelésére fordulna... Persze ez minden közpénz esetén felmerülő kérdés.
Na de mit is akar egy diák? Ingyen oktatást, ingyen meleget télen, ingyenes orvosi ellátást és ingyen sört, ha lehet. És ez még mindig nem lenne gond, ha esetleg a tanulmányai befejeztével rendesen fizetné az adót és lehetővé tennő a következő nemzedéknek, hogy ne kelljen úgy szenvednie, mint neki. De attól, hogy az iskolapadot elhagyja, csak az önérzete növekszik, az elvárásai cseppet sem változnak, sőt! Arra kellene már rájönni, hogy a kapitalista rendszer nem szocializmus. Akinek meg nem tetszik az ne a megszorítások ellen lázadjon, hanem tegyen ellene, hogy ne kerüljön szorult helyzetbe az ország népe, de legalábbis gondoskodjon a saját családjáról.
Az osztrákok ezen túlmenően elégedetlenek az oktatás színvonalával, mert szerintük túl sokan vannak egy kurzusra, amit bizonyos vezetők a tandíj bevezetésével akarnának ellensúlyozni.
Na jó abbahagyom, mert nem tudom megfogalmazni amit akarok és a végén megint "lerohannak" gazdaságpolitikai eszmékkel.

Ötéves börtönbüntetést és ezer korbácsütés (link nélkül)
1000 korbácsütés. Ha jól tudom, a legtöbb amit túl lehet élni, az kb 50-60. Na persze utána az ember gyúgyulgat pár hónapig és utána sose lesz már ugyanaz az ember, sem külsőleg, de mégkevésbé belsőleg.
Ha mondjuk 6 hónapos gyógyulással számolunk, akkor egy évben 100-120-at kaphat. Így kb 8-10 évre kell elosztani a fenyítést.
Egyszerre osztanák ki? Ezt nem hiszem, mert akkor halálra ítélték volna, nem korbácsütésre és szabadságvesztésre!

Megtalálták a szerencsebolygómat
Egy kicsit mindig a (nap)széllel szemben. Ezután kérem az asztrológusokat, ehhez igazítani a rám vonatkozó jövendöléseiket!

Nem volt földrengés mégis mozog a Mont Blanc csúcsa. A médiához híven itt is szó esik a globális felmelegedésről, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy 2007. október 15-ei cikk szerint 2,5 métert nőtt a csúcs és tudjuk, hogy nem tektonikus mozgásról, hanem a jég/hósapkának vastagságáról van szó, akkor akár egy "értelmesebb" újságíró azt is kihozhatta volna, hogy mikro-jégkorszak zárult le 2007-ben. Ide csatolom:

Vajda János: Húsz év múlva (1876)
(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Videó szessön:
Édes-savanyú-keserű-sós. Ukrán közelmúlt képekben, de szerintem általános érvényű!
Köszönet Andinak, aki felhívta rá a figyelmemet!

Egy kis vidámság így a végére:
Focirajongóknak elsősorban, de mindenki figyelmébe ajánlom, mert nagyszerű!

Szép hétvégét!

Piros pöttyös

Volt egyszer egy piros pöttyös gumilabdám, mert ezt kaptam karácsonyi ajándékba. A szomszéd gyereknek valódi bőr focilabdája volt, irigykedtem is rá nagyon. Ők mondjuk megtehették, mert a "faterja osztrákba járt kamionozni".
Szóval szégyelltem egy picit, főleg, hogy korán felismertem ideális gömbtől való eltérését. Magyarul ovális volt szegény. A hangja is fura volt, amikor földet, vagy falat ért... üres, műanyag pendülés viszonylag magas hangon, szemben a bőrlabda kemény, mélyen puffanó hangjával... nos ez volt, ezt kellett szeretni. Ezzel gyakoroltam, míg nem jöttek a többiek és nem hoztak legalább egy műbőr labdát. A bőrlaszti egyébként hamar eltűnt a játékból, mert a gazdája féltette és az aszfalton hamar el is kezdett kopni. Ha jól emlékszem, szülői utasításra nem hozhatta le többet... persze füvön nem hiszem hogy valaha is játszott volna vele a srác, a teremfocihoz meg a terem hiányzott a környékünkön.
Ekkor jöttem rá, hogy az én labdám elég strapabíró. Kivéve a szomszéd néni által ültetett rózsabokor okozta felszíni, vagy esetleg végzetes sérüléseket. Sikerült is így elfogyasztani 3 labdát 5-6 év alatt. Volt még egy érdekes tulajdonsága az ovális természetéből kifolyólag: a röppályáját alig lehetett kiszámítani. Ezt valaki utálta, de én pl. szerettem. Megnövelte a gólrugási esélyeimet!
Szóval a későbbiek során se voltam büszke rá, de legalább a kiszámíthatatlanságát szerettem. Kivéve amikor már kezelhetetlenné vált.
Most is volt egy ilyen labdám, de ahogy az előzők, ez is elgurult valamerre és nem találom. Pedig ezt már megtanultam szeretni és odafigyelni rá. Mikorra az ember megtanul értékelni valamit, addigra már nincs ott, amit értékelnie kellene.
Ilyen a labdák természete...

Szerelmes számok

- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?
- Igen, már százszor!
- És szeretnéd még ezerszer hallani?
- Hát ha a hátralévő 40-50 évünkre gondolok, akkor inkább többször!
- Na, akkor majd mindkét füledbe súgom, hogy egyenletes legyen az elosztás.
- Tudtad, hogy minden nap legalább ötször meg kell ölelni a kedvesedet, hogy minden nap szép és kerek legyen?
- Jó tudni. Gyere ide! Kezdjük a mai napi számolást az elsővel!
- Hihetetlen, hogy még mindig millió kis bizsergő pontot érzek mikor hozzámérsz. Azt hittem minden csoda csak három napig tart, de ezek szerint vannak kivételek.
- ... és ha nem is tart végtelenségig, örüljünk neki!
- Örülök neked!
- Én is szeretlek... Egyetlenem!

Tudományos udvarlás
Szia! Milyen szép a ruhád! Mi az anyaga, selyem? Elég kicsi az optikai deniztása és nagy a testfelszínedet érő majd onnan reflektálódó fotonok ruhán keresztüli transzmissziója is. Természetesen csak tudományos alapon szeretném ezeket a mérőszámokat meghatározni. Ehhez azt szeretném, hogy a transzmisszió meghatározásához vedd le a blúzodat... Ne menj el, mert utána a testfelszíni reflexió méréséhez szükségem lesz a bőrödre ruha nélkül...

Számok nélkül
Imádta őket. Isteni szerencsének tartotta, hogy úgy hozta a sors, hogy mindennap több szűzzel érintkezhetett. Mindegyiken nyomott hagyott és azok sem tudták többé feledni, hogy találkoztak vele. Ő is és ők is tudták, hogy a találkozás egyszeri és végzetes, de nem tudták és nem is akarták elkerülni a találkozást. Pedig Ő, csak a munkáját teljesítette. Kicsit megkeményedett már a szíve az évek során, de tudta, hogy akár a következő megállóban megint találkozhat egy újabbal... egy kicsit mással, mint a többi. Az összes találkozásra jól emlékezett, mert megőrizte a memóriájában. Ez volt a feladata. Minden nap új jegyeket kezelt, hiszen jegykezelő automata volt, a hordozható fajtából.


(Mielőtt megkérdeznétek: csak úgy! Ihletből jött.)

Itt járt a nyár

Azt mondta, hogy nem jön többet.
Elkeserített eléggé, de tudtam, hogy a hétvégén még bekukkant és összeszedtem minden erőmet, hogy széppé tegyem az idei utolsónak ígérkező találkozásunkat.
Valahol a lelkem mélyém tudtam, hogy ugyan az esélye mindig megvan arra, hogy visszajöjjön, de csak akkor lesz így, ha tiszta szívből szeretném és ráadásul ennek megfelelően cselekszem.
Megadtam a tiszteletet és boldog mosolyt mutattam felé, hiszen ez volt a lelkemben. Eltöltöttünk egy gyönyörű hétvégét többek között a Montmartre festői környezetében. Csodálatosan sütött a Nap és kedvesen cirógatta az arcom.
Ugyan, azirányú elkeseredettségemből kifolyólag, hogy ezek után máshol lesz és méginkább azért, hogy nem lesz mellettem kicsit vitatkoztam vele, de végülis mindketten megbocsátó hangulatban voltunk, így elfeledtem bosszúságom. Fizikailag távozott, de mégis itt van velem és melegséget tart a szívemben, hogy az olykor zordnak tűnő világban legyen egy biztos pont az életemben: a következő nyár.

Selymesen simogat,
Ünnepi e hangulat.
Nagyszerű léte
Igazolja létemet.