Segítség

Csütörtökön csak délután értem be a munkahelyre, de nem okozott lelkiismeretfurdalást, mert fontos dolgot tettem. Nem büszkélkedni akarok vele.
Messziről indítom a sztorit, ahogy szoktam. :)
A múlt hétvégén pénteken írtam a Facebookon egy romániai barátnak, akit itt ismertem meg. Írtam, mert szülinapja volt másnap. Kedvesen reagált, mert elhívott a másnapi szülinapi bulijára, aminek megörültem, mert annak ellenére, hogy eddig volt egy elég jelentős távolságtartásom a románokkal szemben (megalapozott, gyermekkori érzelmek, megérzések alapján), úgy tűnt, hogy ezen túl tudok lépni. Egyébként megismerkedésünk napján az ő szemében is észrevettem a "tudom mely nemzet fia vagy és hogyan viszonyulnak egymáshoz nemzeteink" tekintetet, ezért csodálkoztam is egy kissé a meghíváson.
Ugyan én az elmúlt 3 hónapban próbáltam jobban megismerni, mert nagyszerű képessége van a fekete-fehér fotózáshoz és gondoltam tanulhatok tőle és esetleg én is taníthatok neki egy-két trükköt, de valahogy sose sikerült a találkozás. Na mindegy!
Szombaton találkoztunk és részt vettem egy jó hangulatú partin, kb 10 franciával (nos igen, ha az ember hallgató, akkor könnyebben jön az ismerkedés a bennszülöttekkel, de ezt most nem fejtem ki), meg a korábban megismert lengyel duóval és egy német sráccal - akikről egyszer majd külön írok.
Sajnos már 9 körül el kellett hagyjam a társaságot, mert más kedves barátaim társaságához csatlakoztam. Azonban már eljövetelem előtt megtudtam, hogy nemcsak szülinapi buliról van szó, hanem egyben egy búcsúpartiról, mert csütörtökön tervezett (vala) távozni. Így kértem, hogy ha lesz ideje, akkor fussunk még egyszer össze a héten.
Második meglepetést okozta, hogy ismét beleegyezett, sőt tartotta a szavát. Így most már csak a Citések (ittlakók) jöttek össze a maradék 5 üveg bor elfogyasztására. 5 ember (!), ilyenben is ritkán veszek részt, főleg aktívan. A bejutáskor akadt egy kis problémám, mégpedig az, hogy elfelejtettem a szobaszámot, így végül a portás kétkedése és díszkísérete mellett ki kellett hívnom a lányt a szobából, hogy a portás végülis megnyugodjon, hogy nem betörő vagyok. :)
Én igazából nem inni akartam, hanem a köztünk lévő rejtett távolságtartás leküzdése végett felajánlani (és alapban baráti megnyilatkozásként), hogy segítek neki másnap a reptérre eljutni. Először tiltakozott, de aztán elfogadta. Megjegyzem én tudtam, hogy milyen nehéz egyedül sok csomaggal közlekedni, így átérezve a helyzetét, elutasítás esetén is megjelentem volna másnap reggel.
Felhívtam figyelmét arra, hogy épp egy nappal előtte kezdtek sztrájkba mindkét fő reptéren, de ő megnyugtatott, hogy ő a harmadikra megy és ott tudomásunk szerint nem volt sztrájk. Kb. hajnali 3-kor (szerda, ill csütörtök) noszogattam lengyel barátunkat, hogy most már ideje lenne lelépni... megtettük.
Így történt, hogy aznap reggel 9-kor keltem és utána 10-kor ott voltam nála. Egy csomagra azonnal felajánlottam, hogy megőrzöm és majd eljuttatom neki, így már csak 4 táska maradt. Elhagytuk a kolit. Stresszes volt szegény. Valószínűleg zavarta az út, a távozás...
A metrón mondtam neki, hogy ha gondolja még hagyhat itt cuccot és akkor biztosan nem lesz gondja a reptéren, mert pl. 4 csomagja semmiképp nem lehet. Mondta, hogy majd megoldja. Én nem akartam erősködni, de persze igazam lett. Szegénynek 7 kiló extrája volt, amiből 5 kg-nyitól megszabadult, nagy szívfájdalmak közepette kidobta. Aztán jött a kérés, hogy a két kistáskájából csináljon egyet... Hmm, hmmm. Én már nem voltam ott, így egyrészt nem láthatta az "én megmondtam" ábrázatomat, másrészt nem tudta nekem adni a cuccokat. Én csak a reptérre vivő buszra segítettem fel, de már ezzel is leküzdöttük a reptérre utazás nehezebb részét.
Ezeket már csak onnan tudom, hogy megírta miután hazaért. 30 percet késett a gép, illetve kezdetben úgy volt, hogy nem a célállomáson szállnak le a köd miatt, de aztán végülis ennyire nem cseszett ki vele a sors.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon örült a segítségnek.

Kérem a pirítóst

... meg egy tiszta rongyot is küldjetek, mert kicsit véres lett a fal... (előzetes)

Attól szállt el az agyam, hogy megkértem egy kollégámat, legyen szíves segítsen. Elmagyaráztam, hogy egy árajánlatra lenne szükségem és mivel a cég weboldalán nem találok vásárlási lehetőséget tartalmazó oldalt, fel szeretném hív(at)ni a céget. A félreértések elkerülése végett egy anyanyelvű ember mégiscsak jobban eligazodik.
Elkezdte az általam már átfutott weboldalt nézegetni. Közben megmondtam neki, hogy én már átnéztem és nincs rajta használható információ az anyacég központi telefonszámán kívül (legalábbis vásárlás terén hasznos nincs). 'Csakazértis' folytatta a keresést. Említettem neki, hogy én tudom a telefonszámukat és lehet, hogy meg tudnák mondani egy viszonteladó nevét/webodalának címét...
Ekkor, nekiállt eladókat keresni Franciaországban. Majdnem sikerült neki, de kb. egy perc múlva a telefonszám ismételt említése után otthagytam, mert láttam, hogy nem is igazán akar segíteni, csak úgy tesz.

Felhívtam magam a céget és körülményesen elmagyaráztam mit szeretnék, majd 2-szer elmondatva a lényegi infókat végülis lassan megbeszéltük a dolgot. Persze újabb telefonszámot kaptam és akkor kezdődött előlről az egész.
Nem mondom, hogy nem tudtam megoldani, de neki(k) kisujjukból sikerült volna az egész.
(a lediktált 74-et a telefonszámban pl. úgy írtam le, ahogy hallottam: 60 és aláírtam a módosító tagot: 14)

Azon gondolkoztam, hogy amikor otthoni olasz kollégám jött (1-2 alkalomra emlékszem), akkor én nem utasítottam vissza a kérését, sőt segítettem neki. Egyszer valami banki tranzakciót kellett megoldani, ami elég kényes volt, egy félreértésen alapult. Még a bankba is elmentem vele másnap, aztán a másikba, mert ugye Magyarországon senki se tudja mit hol kell intézni, még maga a cég sem. :)
De, ha nem is mindig lett tökéletes a segítségnyújtás, akkor is legalább igyekeztem. Mondjuk ő nem beszélt (akkor) úgy magyarul, mint én most franciául, de hivatalos ügyek intézésének kacifántos nyelvezetében hasonlóan hátrányban vagyok.
Lassan eljutok oda, hogy nem fogok kérni tőlük semmit... nem mintha eddig sokat kértem/kérdeztem volna.

Mára ennyi.

Költözés mizéria

Kezdődik... érzem!
Már megint kezd a francia bürokrácia a magánéletem akadálymentes előrehaladásának útjába gördülni. Annak ellenére, hogy már megígérték, hogy augusztusban átköltözhetek és így az erre a hónapra vonatkozó lakbérem kisebb lesz, mint az előző... kezdem úgy érezni, hogy nem fog ez olyan simán menni mint, ahogy szeretném.
Ma a "titkárnő" kijelentette, hogy nem tudja hol van a felettese (aki ígéretet tett) és nem is tudja megmondani, hogy mikor érkezik. Cselekedni persze nincs joga, így megkért, hogy írjak egy emailt a biztonság kedvéért. Erre vonatkozólag van egy statisztikám:
elküldött/olvasott levelek száma: 3/5, amit ha pontosítok és hozzáteszem, hogy ebből 2-t akkor olvasott el az illetékes, amikor 2-3 napon belül személyesen mentem a portára... akkor:
1/5.
Ahhoz képest. hogy az a feladata, hogy ügyeket intézzen, eléggé távolságtartóan áll hozzá. Pedig milyen kedves és mosolygós volt először.
Vigyek neki(k) virágot?

- vittem, azóta kedvesebb