Bolondok napja(i)

Az elmúlt két nap gyümölcse, hogy 10 órát mértem, amiből 2-őt a mikroszkóp beállításával, 6-et a fluoriméternél töltöttem, amiből csak az utolsó órában derült ki, hogy kidobhatom a mérési adatok felét. Mindkét esetben a műszer hibájából.
Most épp az RER-en ülök, amire 20-25 percet kellett várnom, van egy 3 napos baguettem, mert a bolt már bezárt, mire befejeztem amai mérést. A bal lábamban egy izomköteg kitartóan rángatózik, ami ugyan nem fáj, de zavaró, főleg így 10 perc után. Most megyek haza és ugyan nézhetnék egy filmet az Institut Hongrois-ban... hmmm miért ne, már éhesebb úgy sem lehetek.
Esik.
Éhes.
Mérges.
de annyira leszarom, hogy még mérges sem vagyok igazából.

... elmentem az Francia Intézetbe és 10 perccel a film kezdete előtt ott voltam. De ezt az utat az ördög fizette nekem, mert most már nem én tartozom neki, hanem ő nekem és így időnként megsegít... szóval a film vetítés nem az Intézetben volt, hanem 30-40 perces buszozásnyira a város szélén. De most legalább a mai recepciós lány kedves volt, bár szegény belebonyolódott a magyar nyelvbe, mert előtte angolul és franciául beszélt.
Ma reggel csak az RER-bérletemet felejtettem otthon, mert nadrágot cseréltem és emiatt vesztettem 25 percet, ami a reggeli 15 perces titkárnőre várás miatt már egyáltalán nem számít.
Malheures en series (malőr an szérí). Sorozatos balszerencse. Várom már a horoszkópot, amikor egy ilyen napon azt írja: Maradjon inkább otthon, de ott is inkább csak az ágyban, mert még a nyakába esik a konyhaszekrény. :)

Casablanca

Február 11, Péntek.
Reggelizés közben ismerkedtem meg Rokkal és Urskával, a nagyon szimpatikus szlovén párocskával, akik csak véletlenül tértek be a darba az előző este, ahol én is megszálltam. A lánnyal találkoztam előző este is, amikor fizetett. Azt hittem egyedül van, de megtudakoltam a szállásadótól és rájöttem, hogy én egyedül fogok az éjszakában bandukolni, de erről már volt szó. Egy, a repülőn megismert "idegenvezető" hozta őket ebbe a szállóba. Szegények nem tudták, hogy ilyen sokat kell fizetni egy éjszakáért, de már nem akartak továbbmenni. Együtt reggeliztünk és közben kifaggattam őket, hogy merre mennek. Miután kiderült, hogy Marrakesh a céljuk nekik is, telefonszámot cseréltünk, majd a reggelizés végén ki-ki ment a maga útjára. Illetve nem is, mert ők adtak nekem egy marrakesh-i szálláslistát, míg én meg egy fez-i látnivalók listáját. Ők jártak jobban. :)
Gondolkoztam azon, hogy még beugorjak vezető nélkül is a városba, de aztán rájöttem, hogy úgy elrepült az idő, hogy már csak 10 percem maradt a Casablancába tartó vonatig (vagy 2 órám a következőig). Gyorsan kértem egy taxit, az állomáson is rohanva vettem meg a jegyet és a vonat is csak 1 percet kellett várjon miattam. :) Aztán nem is én lettem az utolsó. Örülök, hogy erre a vonatra szálltam fel, mert így sikerült összeismerkednem valakivel, aki szintén Casablanca-ba (Casa) tartott. Azon viszont jót mosolyogtam, hogy szállásadó hölgy (több, mint recepciós, de kevesebb, mint tulaj) arra a kérdésemre, hogy elérem-e még a vonatot, csak annyit felelt, hogy "Persze." Ez a derűs optimizmus inkább volt a szolgálatkészségből fakadó, mint valós meggyőződésen alapuló. Kedves hölgy, az viszont biztos.

A táj más volt, mint amit eddig megszoktam, de úgy igazából ritkán volt lebilincselő... ilyenkor ellenben igyekeztem képet/videót készíteni, úgy, hogy közben egyik szememet a táskámon tartottam. A vonat egy átlagos magyar gyors (nem IC) vonattal felveszi a versenyt, mind kinézetre (sőt), mind sebességben. Az ablak mondjuk ugyanúgy koszos (fontos, mert így a helyemen nem láttam ki rendesen). Nem volt zsúfolt és nem is volt meleg. Nyáron ellenben nem próbálnám ki, főleg nem napközben. :)
Egy csapat olasz terpeszkedett a vagonban, egyesével elfoglalva a kettős székeket és hangosan beszélgetve, hiszen eleve azok, de így még hangosabbak voltak, mert 2-2 m-re voltak egymástól. Ezen kívül egy csapat fiatal marokkói srác ült még az én részemen, akik igyekeztek szemezni egy számomra behatárolhatatlan származású lánnyal. Abban biztos voltam, hogy nem marokkói és nem arab, mert a srácok nyilvánvalóan megjegyzéseket tettek rá és nem reagált semmit. Amikor megkérdezett egy nőt, hogy mikor érünk Casaba, akkor hallottam ki, hogy angolul, vagy spanyolul képes kommunikálni. Aztán 5 perccel később hozzám fordult, mert nem kapott kielégítő választ a nőtől. Megnyugtattam, hogy még legalább egy óránk van... elkezdtünk beszélgetni, majd átültem mellé. Rákérdezett, hogy tudok-e szállást én meg örömmel ajánlottam fel az extra ágyat 25 eurós ár helyett 20-ért. Gondoltam tiltakozik majd, az ár miatt, vagy az ismeretlenség miatt és akkor lejjebb vittem volna az árat, de nem. Elfogadta. Magam lepődtem meg a legjobban. Kiderült, hogy argentin (ekkor már nem volt annyira meglepő a hozzáállása) és hogy 1 hónapja járja Európát és a Közel Keletet, meg Észak Afrikát.

A maradék 1 órát elbeszélgettük. Megérkeztünk Casaba és én kijelentettem, hogy a gyorsaság érdekében célszerűbb lesz taxit fogni. Ő tiltakozott én meg mondtam, hogy fizetek. 1 euró volt egy kis alkudozás után. A szálloda eldugott helyen volt, de minőségi, így megnyugodtam, hoyg legalább a pénzemért megkapom a minőséget. Lepakolás után azonnal elindultunk a városba. Most sétáltunk, mert nem akartam erősködni, hogy 5 km az mégiscsak sok, főleg ha eltévedünk. Végülis elég ügyesen odaértünk és már messziről lenyűgözött a II Hassan mecset. Először azt hittük, hogy valami építkezésről száll fel a por és az vonja körül szürkeségével a templomot, de szomorúságom ámulatba fordult, amikor rájöttem, hogy a 3-4 méteres hullámokkal a mecset falát ostromló tenger párája alakít ki ködsálat a gigászi minaret-nyak körül. Amint a hulámok a falnak csapódnak a vízcseppeknél is kisebbre porladó víz a légáramlattal a város közepe felé terjedt. Nagyon szép fotót lehetett volna készíteni az égből. Lujan is hasonló fényképész beállítottsággal közelített a meghódítandó szépséghez, így nagyjából egy ütemben haladtunk előre, szavak nélkül. Naplemente kezdetéig fotóztunk. Megkérdeztem mi legyen, akar-e menni a városba? Aztán úgy döntöttünk, hogy maradunk és csinálunk esti fotókat is. Ő mondta, hogy nagy múzeumjáró, és szerencsére pont a mecset mellett a Francia Intézet (Institut Francais) szervezésében és felügyelete alatt egy Abysses nevű, mélytengeri állatokról szóló, elsősorban képekből álló kiállítást hoztak létre, amit mi megnéztünk és mindkettőnknek nagyon tetszett. Meglepő volt, hogy így a templom környékére ilyen világi dolgot raktak. 7-kor úgy "kergettek" ki minket, mert egy videó bemutató előtt leragadtunk. Ekkor már sötét volt kint. A kivilágított mecset szintén szép látványt nyújtott. Sajnos az éjszakai fotóim nem sikerültek olyan jól.
Újabb 1 óra kattintgatás és relaxálás után javasoltam, hogy menjünk el a Sacrée Couer-höz, ami egy régóta használaton kívül lévő templom/mecset. Túl sötét volt mire odaértünk és ugyan a falak mészfehérek voltak, de az épület megvilágítással nem rendelkezett. Igyekeztem a földön fekve, visszafogott lélegzettel a Holdat bekomponálni a két torony közé.

A taxis aki idehozott elmagyarázta, hogy merre kell menni a medina felé, így ezt az utat gyalog tettük meg. Itt nem voltak kimondott kapuk, sem szűk utcák a régi városrészben. Ez inkább emlékeztetett a dél-francia városok belvárosi részére, azzal a kivétellel, hogy itt több volt az arab. Itt fordult elő először velem, hogy egy fejkendős nő elfutott előlünk, pedig én még figyelmes is voltam és megkértem Lujan-t, hogy ő beszéljen vele, mert én, mint férfi nem állhatok szóba vele. Lujan értetlenkedve nézett rám, hogy miért nem? Még furábban nézett, amikor előle szó szerint elmenekült a nő, miközben én a távolból figyeltem az eseményt. Nem tudom mi járhatott a nő fejében, de semmi esetre sem akart szóba állni senki idegennel, az biztos.
Aztán megtaláltuk az utat és mindjárt meg is vacsoráztunk. Kuszkusz (couscous), illetve tagine (tázsin) volt a vacsi. A kuszkusz-t itthon is ismerik (tarhonya szerű), de itt az egész fogást értik alatta, ami főtt húst és zöldségleves-szerű öntetet jelent. A kuszkusznak fel kell innia a zöldségek levét. A tagine pedig egy kerámia edényben összefőzött hús és zöldség keverék, amolyan gulyás jelleggel. Vacsora végére már kellően elpilledtünk, így a szálloda felé vettük az irányt.

Fogalmam se volt arról, hogy hol vagyunk. Annyit sejtettem, hogy nem lehetünk 10 percnél messzebb a hoteltől, így kb 1-1,5 €-t szántam az útra. A taxisnak mutattam a kis kártyát, amit a hotelből vettem el. Azt mondta, hogy 2€. Én rávágtam, hogy 1,5€ (nem voltam toppon). Erre felmérgesedett, hogy ez nem így megy! Mit képzelek, ha ő 15-t mond, akkor én 10 dirhamot? Igaza volt, nem jól csináltam: nekem kellett volna 10 dirhammal kezdeni és akkor azt elfogadta volna. Ezután én becsuktam az ajtót, mert nem volt kedvem ideges arab sofőrrel valami elhagyott utcában kilyukadni, hogy aztán még a pénzt is elvegye tőlünk. Szokásukhoz híven ilyenkor nem mennek arrébb, mert tudják, hogy a hülye külföldi többet fizet. Még rám is dudált, hogy akkor most mi van? Kinyitottam az ajtót ismét és megkérdezte, hogy melyik (!) hotel Amoud-hoz szeretnék menni, az XY-hoz vagy a WZ kerületben lévőhöz? Fingom se volt, visszaadtam a kártyát, hogy nézze meg még egyszer. Eltartott vagy 10-20 másodpercig, amíg fel alá forgatva nézegette a kártyát, amin egy hevenyészett térkép is volt. Hát mondom ez vagy játszik velem, vagy csak olvasni nem tud, mert egy boulevard neve is rajta volt, az alapján biztosan tudnia kellene. A biztonság kedvéért megkérdezte mégegyszer, hogy melyik hotel a célunk. Mondtam, hogy a közelebbi. OK, 15 dirham, beszállhatunk! - mondta. Legyen! - gondoltam és szóltam Lujannak is, hogy menjünk.

Mentünk 100 m-t egyenesen, majd elfordult balra, újabb 100 m, majd megállt. Megérkeztünk. Magyarul káromkodtam egy sort, hogy én BALGA... Majd kiszálláskor megmondtam a sofőrnek, hogy gratulálok, ez egy jól fizető út volt. Kajánul mosolygott. 10-15 perc múlva már egész nyugodt voltam. Majd elkezdtem nevetni. :)

Fürdés, lefekvés. Alvás előtt még megnéztük az egyiptomi helyzetet és igyekeztem kibogozni, hogy a helyiek hogyan állnak a dologhoz, de semmi nem utalt extra hangulatváltozásra. Ennek hatására megnyugodtam, hogy nem kell átszerveznem az utazást. Egyben megbeszéltük Lujannal, hogy reggel nem fog sokáig látni, mert én be akartam menni a városba, ő meg argentinosra véve a kelést; nem.

8:30-kor ébresztettem és búcsúztam el jókívánságokkal és két puszival. Ennyire futotta egy-éjszakás kalandomból. :)

folyt. köv.

Marokkó napról-napra

Marokkói úti beszámoló napokra bontva.
Február 10-16, reggeltől estig

KÉK! Ez Fes (Fez) színe.

Megérkeztem Fes-be 10-én délelőtt és azonnal indult az élményvadászat. A reptér kicsit messze van a várostól, de egy kedves bretagne-i francia lány segítségével gyorsan megtaláltuk a megfelelő buszt.
Mindjárt a reptéren váltottam eurót dirhamra, mert nem akartam a seftesekkel üzletelni és a könyvem szerint is jobb áron dolgoznak. A lánynak unokatesója lakik ott és így nem is mertem megkérni, hogy legyen kalauzom.
Az egész úton az egyik fő cél az volt, hogy megfelelő társaságba keveredjek, mert annak ellenére, hogy ketten terveztük az utat, az argentin barátomnak sajnos közbejött egy sürgős munka, így egyedül mentem. Sem lemondani, sem átrakni nem tudtam sem a szállást, sem a repülőjegyeket. Az első két napra 50-50 eurós szállást foglaltam a neten, így összességében 150 eurót dobtam volna ki az ablakon. Szerencsére nem vagyok félős, így bevállaltam, hogy olykor egyedül leszek, olykor meg hozzácsapódok egy-egy társasághoz, mint az többnyire sikerült is, de erről majd később.
Megérkeztem a Fes-i vasútállomásra busszal és mindjárt lerohantak a taxisofőrök. Hehe, belőlem nem gazdagodtok meg - gondoltam és elővettem a térképet. Google Maps-ről kinyomtatva, rajta a szálloda megjelölve. Kb. 1 km. Nos ezzel csak annyi gond volt, hogy a szálloda valójában nem ott volt, ahol a GM jelöli, hanem 2 km-rel délebbre. Azért kérdezősködve megtaláltam. Szigorúan csak a boltosokat kérdeztem, mert azok nem hagyhatják el a helyüket és így nem ajánlják fel útmutatásukat... 1-2 eurónyi dirhamért cserébe, természetesen. Mert kedves nép a marokkói, csak szegény és így a turizmusból élnek meg és még a legegyszerűbb járókelő is idegenvezetővé (hú de hosszú szó! Ezentúl guide-ot írok) változik egy pillanat alatt, némi bagó reményében.
Szálloda megvan, szuper kinézet, csakhogy 10 percre van taxival a medinától (középkori, sikátoros belváros)! Hát ez bizony gyalog sok. Gondoltam, akkor már legyen a lúd kövér és kértem egy vezetőt. Mégis csak egy helyi gyorsabban és biztonságosabban elkalauzol a medina útvesztőiben, ráadásul, a helyiek látják, hogy vezetővel vagyok, akkor kevésbé zavarnak. Így is lett. De ennek az első napi tanulásnak keményen megkérték az árát. 25 euró a guidenak, 20 eurót egy sálért (ugyanilyen 6 euró Párizsban) 20 eurót taxizásra... ezen a napon kiszívták a véremet is. Hiába próbáltam alkudozni, mert ezek az árak pofátlanok voltak, de ekkor még nem voltam eléggé belemelegedve, ráadásul egy hivatalos guide-től nem vártam, hogy át akar verni. A nap végén (4-5 óra) még ő volt ideges, hogy én csak bemegyek a boltokba, de nem veszek semmit. Ez az úr egy fehérgalléros rabló... és a végén még arra kért, hogy adjam tovább a névjegyét. 115 euró (szállással). A maradék öt napon költöttem ennyit úgy, hogy sajnos a második nap is 50 eurós szállásom volt.
Nézzük a jó oldalát, kissé gyors volt a menet, de elég alaposan magyarázott és sok mindent megmutatott. Az első nap sokkját csökkentette azzal, amit már írtam: a sikátorokban nem akart senki rám erőltetni semmit. Jól beszélt angolul és a kérdéseimre is igyekezett megfelelni. Azért a végén direkt felbosszantottam, megkérdeztem, hogy szerinte mi az, ami fejlesztendő/javítandó a városban. Hát nem válaszolt, csak félrebeszélt. :)
Az UNICEF és az Arab Liga támogatja a várost, mert a medina jelentős része az összeomlás határán áll. Az UNICEF ráadásul a védendő kulturális örökség listájára (World Heritage) is felvette rég. A legjobb a városban, azon az élményen kívül, hogy 1 perc alatt el lehet tévedni, az az, hogy ez az egyetlen medina Marokkóban, ami ilyen kiterjedt és hegyre települve a tetejéről az egész belátható. (Mondta a guide, azóta azonban tudom, hogy nem az egyetlen). Ez a világ egyik legnagyobb autómentes területű városa (a sikátorok miatt). Jobb is ez így, mert a közlekedési moráljuk elég bizarr. Ugyanakkor balesetet egyet sem láttam, pedig minden út zsúfolt a nap szinte minden időszakában.

Amit ezen a napon láttam: a királyi palota (alkotmányos királyság), aminek csak az egyik oldalát szabad fotózni, a másikat nem, hogy miért azt nem tudom. A királyi palota az egyetlen olyan terület, ahova még a muszlimok sem mehetnek be, csak a király és meghívott vendégei. A mecsetek még azok az épületek, amik nyitott kapukkal várnak, de nem a hitetlenekre! Fes a régi főváros, ma a franciák által felfejlesztett Rabat a politikai és Casablanca a gazdasági/kereskedelmi központ.
Láttam a királyi palota melletti zsidó negyed és muszlim negyed különbségét. A muszlim nőket más nem láthatja az urukon kívül és ez az alapja, hogy míg az utca egyik oldalán az arab zárt épületekkel szemben balkonos épületek sora 'pompázik'. Már ezek is lelakottak, mert ide nem hívő muszlimok költöztek az elüldözött és még ma is inkább kiköltözőben lévő zsidók helyére. Állítólag 70 000 zsidó települt ki Izrael megalapításakor, és ha jól értettem, akkor a legnagyobb kolóniát adták.
Palota és kosz. Valamikor a nap közepén jöttem rá, hogy láttam már valahol ilyet: Romániában, 20 évvel ezelőtt, az elhagyatott városokban. Ez biztos van akit sért, de tudok példát mondani és szerencsére azóta megváltoztak a dolgok. Grandiózus épület, piszokba rántó valóság közepén. Meg kell szokni és akkor már csak a szépség marad. Ez utóbbit igyekszem a fotókkal is visszaadni.

Aztán irány a Burj Nord (Burzs Nor', Északi bástya), ami a teljes városra ad rálátást, még az új városrész is látszik. Maga az óváros egy tipikus középkori mediterrán hangulatú város, szűk sikátorokkal védekeznek a forróság ellen. A sikátorokban butikok sora mindkét oldalon, melyek tulajdonosa, vagy az előadó olykor olykor kint áll az üzlet előtt. Az utcán járó emberek kerülgetik a megpakolt szamarakat, öszvéreket és a kis kézikocsikat, amik a városon belüli szállítást teszik lehetővé. Ha ló nincs, jó a szamárlepény is, de érdemesebb kikerülni. :)
Kerámikusok, akik a zsilizs-t gyártják, ami kb. olyan, mint a Zsolnay porcelán, de mégsem. Kobaltot használnak a kék színhez és egyben ez a város színe is. A kerámiákon kívül még a város nevezetessége a fez nevű piros kalap fekete bojttal. Egy maréknyi naiv díszítésű kerámia plakettért 10 eurót kértek. Nem adtam, bár tetszett.
Szintén híres a város a kézműves műhelyeiről: takácsok, fa- és rézművesek, kerámikusok, termékei adják a város egyedi szín- és hangulatvilágát. Itt Fesben például színezik a bőröket, így sáfrányt használnak a sárga színhez, karmazsint a vöröshöz, indigót a kékhez... azaz mind-mind természetes anyagokat. A bőr preparálási módszere is csak természetes anyagokon alapul:
1) citromlében áztatás (gyapjúval együtt)
2) szőrtelenítés (a gyapjú tönkremegy a citromlétől, így az max. tömőanyagként szolgál párnákban. Mondjuk nem értem miért nem nyírják meg a birkát előbb, majd nyúzzák meg??? dupla haszon lenne)
3) galambszar-lében áztatás az ammóniás kezeléshez
4) átmosás és lisztben/fareszelékben tartás a szarszag eltávolítása miatt
5) cserzés (tanninnal)
6) színezés (nedves)
7) szárítás
Összesen 1 hónapba telik, míg a nyúzott bőrből kész termék lesz, hogy aztán a szűcsök és vargák vegyék kezükbe és újabb hetek múltával bőr kistáska, cipő, kabát, utazótáska, vagy éppen bőr puff (50 euróért már nagyon szépet lehet kapni, de ilyet se hoztam) készüljön belőle.
Az idegenlégiós filmekben láttam olyan tevebőr utazótáskát, mint itt: hengeres és merev, de tartósnak tűnő.
Itt próbáltam fel kétféle jeballát (dzseballa), ami mind férfi, mind női ruhakellék, amolyan felöltő, alsó viselet (ing, nadrág) fölé. Természetesen a női változat színes és más szabású, a férfi, pedig általában fehér-vajsárga, de én pl. egy pamutos, kapucnis feketét próbáltam ki. A térdem alá ért. 70 euróról 50-ig levitte az árat a tulaj, de én nem vettem meg. Ekkor már elég szarul éreztem magam a szituációkban, mert a kereskedők a mellettem lévő guide miatt azt hitték, hogy gazdag vagyok. Jól megfizettem a tanulópénzt. Nem is állt szándékomban többet guide-ot kérni. :)
A szabó és takács boltjában is csodálatos színkavalkád fogadott és ott a helyszínen láttam, hogy hogyan szőnek (szövőszéken) egy abroszt, de ez engem nem nyűgözött le, mert ilyet én is csináltam kiskoromban a nagyi szövőszékén... ha nem is hasonló minőségben. Gyapjú, pamut és (agavé!) selyem adja itt a textíliák alapanyagát. Itt került a fejemre a kék sál, amiből gyorsan turbánt csinált az egyik eladó (kék, tuaregek színe). Itt már nem tudtam elkerülni, hogy vásároljak, mert a guide kezdett egyre idegesebb lenni, hogy nem veszek semmit. Nem mondta, de láttam rajta. Alkudni próbáltam, de megint a jelenléte miatt 4-szeres párizsi árat kértek a sálért, amit kinéztem ÉS nem engedtek alkudni. Fix ár... mondja. Anyád! - gondoltam.
Nem mondok mást, csak ennyit: valaki majd nagyon boldog kell legyen, mert ha nem látom az örömet az arcán, akkor visszaveszem! :) 10 euróért eladom egyébként! :D

Nejjarine Museum of Wooden Arts & Crafts, magyarul a Nejjarine múzeum, ami a fát megmunkáló kézművesek remekeit mutatja be. Maga az épület az egyik legszebb épület volt, amit az egész utam során láttam. Hangszerek, székek, ablak spaletták, bútorok, kézi szállítóeszközök a gazdag emberek kedveseinek (szerintem gyerekméretben) és maguk a megmunkáláshoz szükséges eszközök részei a kiállításnak. Nekem nagyon nagyon tetszett. Különösen a kerengők fa korlátja, mely szintén egy remekmű!

Sötétedés után visszaértem a darba és vacsoráztam egyet (baguette+sonka), majd elmentem körülnézni a környéken, hisz még csak 7 óra volt. Az elején fel-alá mászkáltam, mert ugye az utcaneveket nem tudtam elolvasni, de nagyjából sikerült belőnöm lassan, hogy hol vagyok és helyismeretre szert téve elmerészkedtem messzebb is. Mondjuk erősen kellett koncentráljak, hogy ha valami fel is keltette az érdeklődésemet, akkor se felejtsem el honnan jöttem. :) Mostanában könnyen elfelejtek dolgokat. Így sétáltam egyet a II Hassan Boulvardon, amin 2 szökőkút is van és az egyik tetején egy gömb forog, első körben érthetetlen módon. Ez a része a városnak egész európaian nézett ki, ami itt Afrikában furcsa, de engem megnyugtatott.
A hotelbe visszatérve azt tapasztaltam, hogy kissé lehűlt a idő (10 fok kint, 16 fok bent). Nem találtam vastag takarót, meg a légkondi sem akart működni, de gondoltam kibírom. Hajnali 2-kor mentem le a recepcióra, hogy ugyan kapcsolják már be a fűtést, mert fázom. Ekkor kb. 12-13 fok lehetett a szobában. Innentől kezdve már nem volt gond reggelig. Fes egy kicsit hűvösebb, mert a Rif és az Atlasz hegység között fekszik, így éghajlatát a domborzat határozza meg.
Kettős érzelmeket szült ez a nap, de tudtam, hogy ha sikerül néhány dolgot megszoknom, akkor nagyon érdekes utazás vár rám.
folyt. köv.

Santa-Klaus

Sánta Edömér, született kismátragerebesi lakos és Klausreis Aladár, budaörsi kispolgár még 1678 telén, amikor nagyon nagyon sok hó esett elindultak beszerző körútra. Ezen az útjukon érintették Skandináviát, annak ellenére, hogy ott még több hó volt. Őket ez ugyan egy kicsit zavarta, de az előnyükre is vált. Olyan gyorsan sikló szánja senkinek nem volt a világon, mint nekik. 6 almás-deres ló vontatta és az ügyes kocsisnak bizonyuló Aladár még tovább fokozta a szán versenyképességét. Céljuk és motivációjuk is az volt, hogy a tél beálltával bejárják az északi sarkkörig Európát és versenyre hívjanak minden magát valamire is tartó szán tulajdonost, vagy hajtót. Természetesen pénzért, fogadással egybekötve. Már Finnországban jártak, amikor már több, mint 100 falusi-, városi és tanyaversenyen nyertek. Tekintélyes összeg lapult már a ládikóban, amit senkinek nem mutattak, sőt a szán közelébe se engedtek senkit.
Közben felmerült bennük, hogy további haszonra tehetnek szert, ha a tehetősebb szántulajok verseny utáni meghívását elfogadják, majd körülnézve a vendéglátói házban, ha lehet még távozásukkor, vagy esetleg az éjszaka leple alatt visszatérve még gazdagabban induljanak a következő vidék irányába.
Így történt ezen az estén is. A gazdag és nemes úr, aki örömest fogadta őket a 40 szobás kastélyában, teljes körű vendéglátásban részesítette őket, így szállást is kínált a két nyertes számára. Felajánlotta egyben 6 rénszarvasát, hisz a lovak már eléggé betegesek lettek és ráadásul a lábukat össze vissza kaszabolta a jég az elmúlt két verseny során, amit a sietős távozásuk miatt nem volt alkalmuk meggyógyulni hagyni.
Aznap este is elhatározták, hogy jelentős vagyonnal, valamint az ígért 6 rénszarvassal távoznak. Hajnal előtt keltek és keltették a lovászt (rénszarvászt) is, miután a szánra már felpakolták a hozott és a talált kincseket. Megkapták a réneket, majd uccu neki, még hajnal hasadta előtt (ami egyébként sem történt meg 10 óra előtt) nekivágtak az útnak. Csakhogy ezúttal a gazda hamarabb ébredt, mint azt eddig megszokták, így az hamar üldözésbe kezdett. Ugyan a szán villámgyors volt, de a szarvasok irányítása már okozott egy kis gondot. A közeli kis városkába érve, egy az utcára ugró kölyök miatt Aladár kénytelen volt gyors irányváltásra kényszeríteni a szarvasokat, amitől a szán kisodródott és az egyik ház falának csapódott. Senkinek semmi baja nem lett, ellenben a láda leesett a szánról. Észrevették és sikerült a nyakukban lihegő üldözők ellenére időben visszarakni a szánra. Nyomban tovább is hajtottak. Azt azonban nem vették észre, hogy a láda sérült sarkából folyt ki a pénz, ékszer és mindenféle csecsebecse, amit addig összeherdáltak. Az üldözők se vették észre, mert jobban el voltak foglalva a tolvajok kézre kerítésével és üldözésével.
Amikor reggel a kisváros felébredt, akkor a lakosok szinte egyszerre vették észre, hogy az utcán, a házuk ajtaja előtt valami értékes dolog hever a hóban. Minden házra jutott egy kis ez, egy kis az. Vidám hangulat lett úrrá a városon és mindenki a titokzatos hajnali szánról és üldözőiről beszélt. Sikerült kideríteni, hogy Santa-Klaus volt a jótét lélek, akik ugyan ketten voltak, de hát a nép hamar egy személlyé olvasztotta össze a két kimondhatatlan név tulajdonosát.
December 6-át azóta is emlegetik a városban...

Bordó (2)

előző rész

Visszajutottam Bordeaux (B) belvárosába és gondoltam hazagyalogolva még megtekinthetek néhány dolgot, megjegyezhetek néhány látnivalót, amiért érdemes lesz visszajönni másnap, vagy este. A legnagyobb gondot az okozta, hogy ugyan nagyjából sejtettem hol vagyok, de pontosan nem tudtam, így nagyjából égtájak alapján tájékozódtam.. már amennyire egy borult esős napon magas házak között ezt ki lehet találni. Mindenesetre a Garonne (folyó) jó irányadó volt. Sajnos szépnek nem mondhatnám a folyót, mert a sok esőzés miatt a megáradt kisebb folyók sárgás iszapos-agyagos vize elcsúfította. A kőhídja (Pont de pierre) azonban szép, még ha nem is extravagáns, mint mondjuk a párizsi III Alexandre híd. Ezen a hídon kívül még kettő van az egész városban (250 ezer lakos, agglomerációval 1 millió), de nincs is többre nagyon szükség, mert a folyó túloldalán elsősorban iparterület van.
Elgondolkozva Bordeaux (történelmi, kulturális, gazdasági) jelentőségén arra a megállapodásra jutottam, hogy - figyelembe véve a franciák lokálpatriotizmusát - teljesen érthető, hogy nem akarnak több hidat, hiszen minek menjenek a folyó túloldalán lévő barbárok közé? Gondoljátok túlzok. Hát nem. Nagyon megörültem emberismeretem eme kitűnő gondolatmenetének, amikor megtudtam, hogy a Garonne és Dordogne közét Entre deux Mersnek, azaz Két tenger közének hívják, míg a keletre eső oldalt Tengeren túlnak nevezik. A másnapi vendéglátóim francia fele is megerősítette vélekedésem - kérés nélkül - amikor viccelődve kijelentette, hogy hát az már külföld.

Egyébként Aquitaine (Aquitánia) az ország legnagyobb régiója (úgy, mint nálunk a Nyugat-Dunántúli régió), a departement az Gironde, ami mondjuk a megyéinknek felel(ne) meg.

Vissza a városhoz. Sétáltam. Pontosabban bolyongtam fel-alá. Kerestem egy utcát, amin el tudtam volna jutni a koliig. Mint az szombat este 7 órakor (visszaindulásom előtt 1 órával) kiderült, hogy egy bizonyos ponton csak a piac választott el a keresett utcától, ami viszont zárva volt, emaitt nem tudtam átjutni, így egy óriásit kellett kerüljek. Persze akkor még nem tudtam, hoyg ilyen közel voltam a célhoz.
Sebaj, 1 óra alatt, kb. 6-ra odaértem a koliba. Kivettem és kifizettem a szobát, elfoglaltam a felső ágyat, mert az alsót már lefoglalta egy koreai származású francia építész srác a szomszédos Dax-ból. Nagyon kedves srác, ki is mentünk mindjárt az esőben egy esti sétára. Félúton ismét zuhogott, így 11-re vissza is jöttünk, de közben láthattam a teljesen kihalt sétálóutcát (rue Sainte Catherine). Igyekeztem időben lefeküdni, mert fáradt voltam és másnap 7:40-kor indult a vonatom Langonba, ahol magyar ismerősöm Anikó és férje várt rám. 7-kor csörgött az óra, de visszaaludtam és így 7:17-kor ébredtem. Hát 8 perc múlva már az utcán voltam, úgy hogy közben nylon zacsiból "titokzoknit" csináltam a cipőbe, hogy ne ázzon át a zoknim. 30 percig volt hasznos. :)
A vonatot elértem, de lévén az első alkalom, hogy nem TGV jegyet, hanem sima vonatjegyet kaptam, fogalmam sem volt, hogyan kell érvényesíteni. 5 percem volt az indulásig, de közben még megkérdeztem a kasszánál, hogy legalább a jegyem jó távolságra szól-e. Az automatánál próbáltam érvényesíteni keresztbe, hosszába, fonákról, színéről... sehogy sem sikerült. Beszélni akartam a kalauzzal - mert előírás, hogy szólni kell - de 1 perc felszállási idővel nem volt kedvem végigrohanni a vonat elején álló kalauzig. Felszálltam és ez volt az egyetlen alkalom a 6 vonatozás közül, amikor az ellenőr jött és tette a dolgát. Egyből szóltam, hogy
- Jó napot, elnézést! Nem sikerült lyukasztani.
Elkezdett magyarázni, hogy
- A jegy nem érvényesítése 10 eurós büntetést von maga után.
- 4-szer próbáltam érvényesíteni.
- Szólni kell nekem, a kalauznak.
- Most szóltam, nem? Azzal kezdtem.
- Legközelebb a jegykezelő automata bal oldalánál finoman tolja be a jegyet. - mondta megenyhülve. Pedig még hátra volt a legfőbb ütőkártyám: most használtam életemben először nem szokásos méretű jegyet. Fogalmam sem volt hogy ennyire bonyolult és hogy eltér a hagyományos jegy érvényesítésétől.
- Hát én középen próbáltam, azért nem sikerült valószínűleg - mondtam.
- Legközelebb baloldalt finoman próbálkozzon. - ismételte meg. Nem mertem feltenni a kérdést, hogy a bal oldal miért "logikusabb" a középnél, de már nem volt értelme, hiszen nem akartam bosszantani, mert a végén még megbüntet. :)

Az aznapi túrám a Bordeaux-Langon (dél-kelet) - St Émilion (észak-kelet) háromszögben történt. [Kattints a képre a Google térkép(em) eléréséhez, ha még nézelődni akarsz a környéken.]

Reggel 9:30-kor már Langonban voltam és Anikóék már vártak rám. Elmentünk a helyi nagypiacra, ahol egészséges kinézetű zöldségek, gyümölcsök és húsok, csigák, kagylók tekintettek várakozva a vásárlókra. Én csak juhsajtot (brebis, a Pyreneusokból) vásároltam, meg elgondolkoztam az osztrigán, de végül is nem ettem, pedig állítólag épp szezonja volt. Egy osztriga 1-2 euróba került. Drága ezért a nyúlós valamiért.
Ezután, még szemerkélő esőben elindultunk Saint Émilionba, a bordói levek egyik fő előállítási helyszínéhez.
Turisztikai látványosságnak is nagyon szép a kis (gallo-római korban alapított) ókori falu (~2000 lakosú). Van egy monolit temploma a falu közepén, azaz az egészet egy szikladarabból faragták ki. Kb. 130 m magas a talapzattal együtt. Anikóval beiratkoztunk egy városnéző túrára, ahol is a település alatti látványosságokat mutatták meg: altemplom, Szent Emilion rejtek- és lakhelye és néhány a középkorban épült Benedek rendi kolostorhoz tartozó pincét.
Az altemplom gigantikus méretű belmagassággal rendelkezik (kb. 40 m) és mindez még a templom alsó része csak. A falak nem díszítettek, mert innen elsősorban csak elvitték a kifaragott anyagot, más helyre építkezéshez, vagy épp szobrászathoz(?).

Ritka módon az építészeket a kifaragott anyaggal fizették ki. Sajnos az évszázadok során repedések jelentek meg a templomban, ezért a 6 darab 3*5 méter alapterületű oszlopot fémpántokkal megerősítették. Ez egy kicsit elrondította a templomot. Összességében az altemplom eléggé jól védhető menhelyként is szolgálhatott háborús időkben.

Sztori: Szent Emilion eredete meghatározhatatlan, de nagy valószínűségek szerint nem "ófrancia" azaz nem gall. Nincs sírja, sőt síremléke sincs. Ereklyéjük sincs tőle, még egy jobb kislábujj sem maradt meg. Ellenben történetek vannak, de az idegenvezető számomra meglepő módon kijelentette, hogy nem tudni, hogy ez mind vele estek-e meg, vagy csak az esztendők során a kedvelt regék, mende-mondák az ő alakjához is társultak.
A két legfőbb dolog, ami a szentté avatásában is jelentős szerepet játszott:
A korában sok hozzá hasonló "szerzeteshez" hasonlóan szegény körülmények között élt és innen onnan elcsípett egy-egy kenyérbürkét. Egyszer aztán rá a akarták bizonyítani a lopás tényét, de felszólításra széttárt kabátja alól csak tüzifa potyogott ki. A tüzifa gyűjtése akkor azonban nem volt vétség. Tehát a lopott kenyér fává változott, hogy megmeneküljön a büntetésvégrehajtás elől.
Másrészt, későbbi kolostorbeli élete során sok terméketlen asszony látogatott el hozzá és segítette őket áldott állapotba kerülni.
Hát vannak dolgok, amiket így is, meg úgy is lehet nézni. :)

Fred mesélte, hogy van egy dokumentumfilm, ami Olaszországban játszódik, de valójában itt történt meg. A filmet én is láttam és az egyik kulcsjelenet az az, hogy a németek a kivonulás előtt minden hordót igyekeztek elvinni, amit meg már nem sikerült felpakolni azt meg megrongálták és kifolyatták a bort. Csakhogy a franciák még a megjelenésük előtt a legjobb minőségű boraikat mélyen elrejtették és befalazták a kazamaták, illetve a pincerendszer mélyére. Maradt miből újraindítani a gazdaságot.
Borkostolóra is volt lehetőség, de az annyira nem érdekelt, mert tudtam, hogy venni fogok bort és azzal térek vissza Párizsba. Párizsi középáron sikerült megebédelnük, de az étel minősége messze felülmúlta a hasonló árú párizsi étkeket. Tengeri halleves, amibe majonézt, reszelt sajtot és croutont (kenyérpirítóst) kellett belekeverni. Másodikra confit de canard (kacsasültet) ettem, nagyon ízletes öntettel és körettel. A desszert az baszk torta volt, ami mandulakrémes torta, egy kis vaníliasodóval.

Ezután felmentünk a Tour du Roy (Király torony) csúcsára, majd amikor megláttuk a hozzánk képest 1 óra késében lévő túristacsoportot a torony felé áramlani, mondtam a többieknek, hogy menjünk le a szűk csigalépcsőn mielőbb, mert itt 30 embert kerülgetni elég macerás. Így összesen csak 2 embert kellett kikerülni, de ők a lépcsőfokok külső részén álltak, míg mi lefele menetben, félsötétben a kb. 5-8 cm széles lépcsőfokon kellett egyensúlyozzunk, én egy kamerástáskával az oldalamon.

Mire kikerültem a két szembejövő csajszit, addigra erős izomláz alakult ki mindkét lábamban. Ez szerencsére elmúlt úgy 10 perc alatt, ezzel is mutatva, hogy inkább az egyensúlyozás okozta, mint a fel-le lépcsőzés. Innen átmentünk a falu szélén lévő "borkombinát" eladótermébe, ahol olcsóbban tudtunk hozzájutni a borokhoz, mint bent a városban. 2 db St emilioni borral tértem vissza B-ba.

(folyt. köv.)